Majd akkor, ha… odaérek a látóhatár elé egy-két fokra, s arcomra markáns árnyékot vet az idő, átkiáltok alsó és felső világokba: elfogyott a föld és a türelem – halihó! Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés, süllyed alattam, mint korhadt dimenzió. Megroggyant testem csak ráncos kiterjedés, még egy ingatag, tétova lépés és átesek. Gondolnom kell most egy utolsót előre...
Jártak már így többen, hasonló váteszek. ... Tovább »
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember, tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat, moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –, kavicsokat csodál, majd mint tüskésrája, komótosan homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával, perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan, vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni, gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen, amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.
