HAITI (PORT-AU-PRINCE) 2010.

Megrázta hátát a föld,
sikolt a kín, a fájdalom,
rombolt az ősi erő.

Martalék lett a hatalom.

Kezek nyúlnak kezek után,
kiált az élet a romok alól,
kíméletlen pusztítás.

Káosz, éhség ül a trónon.

Otthontalanok szemében
otthonra lelt a félelem.
Éhezők, szomjazók között
kísért a halál… élni kell!

…a remény utat talál.

Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este -
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.

Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.

Ropog az ágy, deszkája ég,
elparázslik, akár a nyár -
ősz kacsint az ég peremén,
s szikrát gyűjt a látóhatár.

Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang, ... Tovább »

Majd akkor, ha…
odaérek a látóhatár elé egy-két fokra,
s arcomra markáns árnyékot vet az idő,
átkiáltok alsó és felső világokba:
elfogyott a föld és a türelem – halihó!
Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés,
süllyed alattam, mint korhadt dimenzió.
Megroggyant testem csak ráncos kiterjedés,
még egy ingatag, tétova lépés és átesek.
Gondolnom kell most egy utolsót előre...

Jártak már így többen, hasonló váteszek.
... Tovább »