Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.
Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.
Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.
Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.
Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang,
... Tovább »
Majd akkor, ha… odaérek a látóhatár elé egy-két fokra, s arcomra markáns árnyékot vet az idő, átkiáltok alsó és felső világokba: elfogyott a föld és a türelem – halihó! Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés, süllyed alattam, mint korhadt dimenzió. Megroggyant testem csak ráncos kiterjedés, még egy ingatag, tétova lépés és átesek. Gondolnom kell most egy utolsót előre...
Jártak már így többen, hasonló váteszek. ... Tovább »
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember, tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat, moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –, kavicsokat csodál, majd mint tüskésrája, komótosan homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával, perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan, vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni, gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen, amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.
