Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,
és homlokegyenest harmóniák.

Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.

Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.

Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.

Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza -
szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.

Éj zenekara húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofo ... Tovább »

1. HAITI (PORT-AU-PRINCE) 2010.
   
   Megrázta hátát a föld,
   sikolt a kín, a fájdalom,
   rombolt az ősi erő.
   
   Martalék lett a hatalom.
   
   Kezek nyúlnak kezek után,
   kiált az élet a romok alól,
   kíméletlen pusztítás.
   
   Káosz, éhség ül a trónon.
   
   Otthontalanok szemében
   otthonra lelt a félelem.
   Éhezők, szomjazók között
   kísért a halál… élni kell!
   
   …a remény utat talál.




 

Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang, egy elnyűtt k ... Tovább »

Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zeng ... Tovább »