Tollán cinkos rím
rózsákkal váltott szót a
profán világgal.

Hosszú az út a bölcsek kövéhez,

nem övezik illatos virágok,

tarka színű,

napsütötte rétek,

az út mentén leégetett erdők,

emberi mocsokkal teli folyók,

letarolt,

kiszáradt búzamezők,

lassan haldoklik bolygónk.

Szemlesütve,

... Tovább »

Mit rejt az est, a szép’, a jót,
csak álmokat, nem zord valót,
és színeket, mitől ború
a porba hull. Nincs háború,
se félelem, hisz egyre jár
az értelem. Míg színre vált
a várt csoda, a két kezem
csak tétova. Mesés delej
a lelkemen erembe fűt,
és lángra gyúl. Csodás etűd
nem álom ez, Tiéd s enyém:
világ-szonett, megélt regény.

Egyszerűen élek. Sorsom ága-bog,

mint annyié, mégis így kerek. Régről

lázba húz egy gondolat, sután sajog,

mint ’ tüske bántja lelkem. Nincs-e késő

... Tovább »

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
porhóval hinti lábnyomát,
bundáján dér ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város zaja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul bódult képzelet
s igézőn andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10

Csodás élmény, ha
egy gyermek újrafesti
benned a léted.
 

Remélem, megérem

Alig várom az
idősb kor szépségeit.
- Hogy mondod?! - Hosszú!
 

Csalóka lét

Ringatózni még
valónak tűnt reményen,
délibáb etűd.

Adj!

Hála nem övez,
ha írsz, megéri mégis.
Malaszt, ki érti.
 

Fövök

Rőt a lé, rotyog.
Erembe fűt a tánca.
Földi-Menny nedű.
 

Derült égből

Fogam romokban,
feje ... Tovább »

Hallgatok, mióta lelkemet növöm.

Szómon réveteg pihen az ősi nyelv

kies világa; enyém az, őrizem.

Tettre vár a gondolat, legyen közöm.

Betűkön átsuhan szemem, küszködöm.

Fáj a lomhaság, és hallgatag hitem,

ezerszer szólanék, lenne még minek…

Börtönöm bezár. bilincseit töröm,

porba hull a rossz, ébredés az álom,

sekély az ész, ha mélybe húz; bebáboz.

Kevély világnak gondjai zsarolják

szellemem, derűm igézem. Dallamok

ölelnek át, általuk kapaszkodom,

régi-új leszek, a lázadó pogány.