Nekem nem pereg
könnyen ujjamról a szó...
Toll-bojtárkodom.

 

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
porhóval hinti lábnyomát,
bundáján dér ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város zaja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul bódult képzelet
s igézőn andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10

 

 

Csodás élmény, ha
egy gyermek újrafesti
benned a léted.
 

Remélem, megérem

Alig várom az
idősb kor szépségeit.
- Hogy mondod?! - Hosszú!
 

Csalóka lét

Ringatózni még
valónak tűnt reményen,
délibáb etűd.

Adj!

Hála nem övez,
ha írsz, megéri mégis.
Malaszt, ki érti.
 

Fövök

Rőt a lé, rotyog.
Erembe fűt a tánca.
Földi-Menny nedű.
 

Derült égből

Fogam romokban,
feje ... Tovább »

Hallgatok, mióta lelkemet növöm.

Szómon réveteg pihen az ősi nyelv

kies világa; enyém az, őrizem.

Tettre vár a gondolat, legyen közöm.

 

Betűkön átsuhan szemem, küszködöm.

Fáj a lomhaság, és hallgatag hitem,

ezerszer szólanék, lenne még minek…

Börtönöm bezár. bilincseit töröm,

 

porba hull a rossz, ébredés az álom,

sekély az ész, ha mélybe húz; bebáboz.

Kevély világnak gondjai zsarolják

 

szellemem, derűm igézem. Dallamok

ölelnek át, általuk kapaszkodom,

régi-új leszek, a lázadó pogány.

 

 

Mostanában gyakran anyám
Virágoskertjéről álmodom,
Rózsák, violák, jázminok
Illata kísér végig az álmokon.
Hej, ti rózsafák, kik nőttetek vadon -
Nemessé oltottunk
Virágvasárnapon.
S ti gyöngyvirágok ott, kerítés tövibe',
Fejeteket miért hajtjátok most ti le?
Szomorúak vagytok?
- Én sem vagyok vidám,
Mert e földi világtól
Már messze jár anyám,
Káron ladikján ül, kezében dália -
S a túlparton várja
Egy fehér orgona.

 

Jól van így…Mert menni kell, nagy útra kélt.

Lépte szótalan, sivár a ház. Nincs tovább.
Kincseit mert szórta, lelke súlytalan.
Csend ölén pihen, könnyből ár takarja.
Bennünk él, velünk, miképp a mag kihajt.

„Pulvere est et in pulvere reverteris”

 

 

Tizenkét hónap röpke pillanat,

mára kinőtted babaságodat,

tekinteted érett kisgyermeké,

mosolyod, könnycsepped édesé.
 

Éjszakába nyúló ébrenlétek,

fáradt hajnalok múlttá érnek.
 

Létezésed napfényragyogás,

gőgicsélésed tavaszi zsongás.

Első lépéseid botladozva,

észrevétlenül jöttek világra.
 

Két kicsi kezed nyakamat átfonja,

szívdobogásod szívemet ápolja.

 

Sose tiltsd meg eszednek a gondolatot.
Ne feledd: menedéked, új sebet ápol.
Benned erős, arctalan őrzi az álmod.
Morzsa, ha jut neki részül, veled osztja.

 

 

Megteszem, mit soha még…
Rég voltam pőre, felhőtlen boldog,
kísért most szennyár, ráncokkal homlok.
Fuldokló aszfalt, izzadság katlan,
tipródok, lelkem páncélja pattan…
Megteszem, mit soha még!
 
Tipródok… Létem védburka lázong.
Az voltam, dőre, sejtettem hányszor,
két félből forraszt, átír az élet.
Ámulva értem, és mindezt értem?
 
Elhiszem, és nem elég…
Ujjakról szállott, ártatlan, hagytam,
kísértett újra, fáradhatatlan.
’Fél válik eggyé, színvesztek gondot,
fontos, hogy váltam, lelkemre foltok.
Elhiszem, és nem elég!