Itt térdelek trónusod előtt rég,
sipkám végén csörgők feleselnek.
de igaz híved én vagyok fenség,
remélem ezt sohasem felejted.

Alázatot miattad tanultam,
árnyként maradt mögöttem a való,
csak követlek lassú kábulatban,
tévedésből lettem kastély-lakó.

Nézem, elbűvöl a gyönyörű arc,
hideg, szavad is ridegen ropog,
bensőmben élő seb, jégszilánk-karc
a vágy, vesztett udvari bolondod.

Hazaindulok, hóesés.
Arcomon könnycsepp-pehely,
bőröm összegyűrt papír,
szemétre dobnám.

Köpött szavaid felsértettek,
csorog erőm, hangom,
egyre könnyebb leszek,
egy nap talán átlátszó.

Láthatod majd, fehér a vérem,
lustán lüktet,
a hajam üveg, törik.

Az ajtót becsaptam
magam mögött
kilincsen bőrcafat lóg
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt
a ki-nem-mondott szó
pedig örömmel
öltöztem valósnak hitt maskarába
álmomban bútorokat tologattunk
de az ébredés rutin
eszkábált pallón inog
az értelmetlen öntudat
nem tudok dönteni
rajtam áll mi lesz
akarok-e veled ugrani.

tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
mint folyó görgette, gömbölyű kavicsok,
eltéve régi cipős dobozba, fiók mélyire,
ők őrzik a folyó minden álmát,
tűnt idők sodrását,
többet érnek, mint hiú csillagok,
kik fényüket csak lopják,
s ha megfogod - ócska kiégett salakok .

tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
hogy majd egyszer elmegyünk
a nagymamádhoz,
viszünk virágot, köszönünk -
ő megigazítja surc kötényén a felhőfodrot,
ránk mosolyog, és a nappal ölel,
törölve szemét szellő kezivel.

hogy majd egyszer elviszel a régi helyekre,
s horgászunk keszegre,
sétálunk a Tisza parton,
kéz a kézben, míg ránk dől az alkony.
hogy valahol lesz egy kis ház, virágos kert,
otthon színű csendből nevelt.
... Tovább »

Hazudj, ha ősi gén rikolt, mert bábra fáj fogad.

Vivátért ringbe szállsz, vezetsz meg flottul másokat,

míg körbezsongod ásszal filkók vágyait.

Mosolyból lopsz megint, szavad ragály, hamis.
 

Erényed nagy nihil, hiszen panasz szavad mások

szája mondja el. Hiába rejtezel, nyűtt palástod

álnokot takar. Habár hitem szüntelen

felülni látszik, féld erőm, ne ünnepelj.

Borúmra holnap ír vigaszt. Higgadok, fizesse

más a tegnapot. Fekélyt az épből mind kimetszem,

élek, van kurázsi bennem. Ez itt sarud,

mint léted bélyegét, vigyed…, ne itt hazudj.

Füsttől fekete az égbolt,
Körbeölel minket a láng.
Ülj le közénk, jó atyánk!
Mesélj nekünk, milyen volt a múlt,
Mikor a régi hősök elvesztek,
És emlékük végleg megfakult.

Az örökségem tovább adom,
Elveszek majd én is,
Most még hallgatom.
Egy pillanat nem hosszú idő,
Kialszik a láng,
De bölcsesség pénzért nem vehető.

Egyszer élek, egyszer élsz,
Elvész a vágy, elvész a pénz!
Odaát olyan vagy, mint bárki más,
Egy mezítelen, isteni alkotás.
Elvész a tűz, elvész a láng,
Erről mesélt nékünk jó atyánk:
Nem lesz többé folytatás,
Emlékünk nem volt más, mint látomás!

Tollán cinkos rím
rózsákkal váltott szót a
profán világgal.

Hosszú az út a bölcsek kövéhez,

nem övezik illatos virágok,

tarka színű,

napsütötte rétek,

az út mentén leégetett erdők,

emberi mocsokkal teli folyók,

letarolt,

kiszáradt búzamezők,

lassan haldoklik bolygónk.

Szemlesütve,

... Tovább »