Kedd, 2019-06-25, 21:34
INTERAKTÍV IRODALMI PORTÁL
Irodalom
Főoldal | Regisztráció | Belépés Üdvözöllek Vendég | RSS
OLDAL KATEGÓRIÁK
EPIKA [57]
Pl: Anekdota Elbeszélés Életrajz Humoreszk Karcolat Kisregény Kistörténetek Levél Mese Napló Novella Önéletrajz Pamflet Paródia Regény Tárca Útleírás
LÍRA [202]
Pl: Ars poetica Dal Elégia Gúnydal Gyászdal Haiku Helyzetdal Képvers Óda Önmegszólító vers Panaszdal Prózavers Rapszódia Szabad vers
DRÁMA [1]
Pl: Abszurd dráma Bohózat Bosszúdráma Burleszk Commedia dell'arte Drámai költemény Egyfelvonásos Kabaré Komédia Közjáték Melodráma Mesejáték Mirákulum Misztériumjáték Monodráma Színjáték Történelmi dráma Tragédia Tragikomédia
ÁTMENETI MŰFAJOK [8]
Apokalipszis Ballada Chantefable Ekloga Életkép Episztola Haláltánc Hosszúvers Idill Panegirikusz Románc Románcos ballada Széphistória Tájköltészet Tanköltemény Testamentum Thriller
FRISS MAGAZIN
VÁLOGATÁSOK
FÓRUMTÉMÁK
  • Így nyír ki minket a munka (4)
  • Hawking: Nincsenek is fekete lyukak (1)
  • Melyek voltak a 2013-as év legjobb magyar könyvei? (0)
  • ÚJ KÉPEK
    Bory-Vár
    Győri utcakép
    Csengettyűk - virágfotó
    Gyerekportré
    Moldova György
    BANNERFORGATÓ
    LINKPARTNEREINK
  • LINKÉPÍTŐ
  • FÜGGÖNY
  • LAKÁSTEXTIL WEBÁRUHÁZ
  • MÉTERÁRU
  • VOILE FÜGGÖNYÖK
  • PATCHWORK
  • ÁGYTAKARÓ
  • ORGANZA FÜGGÖNY
  • TEXTIL ÁRUK
  • TEXTILPONT KISZÁLLÍTÁS
  • FÜGGÖNY MÉTERÁRU BUDAPEST
  • TEXTIL
  • ÁGYNEMŰ
  • DIMENZIÓK
  • LAKÁSTEXTIL
  • KÖVESS BENNÜNKET!
    FACEBOOK OLDALUNK
    CÍMLAP » 2013 » Május » 11 » Czinege László: Ötvenkettő
    02:20
    Czinege László: Ötvenkettő

     


    Bár hangulatMintha néha a múltat gyakrabban látnám már, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok a kádban ülni. Észre sem veszem, amint rám hűl a meleg víz, és belém dermed az idő. Csak dörzsölgetem a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, kattogtatom a nyakam, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Hasonló ez, mint egy közbeszerzési tender, hiszen mindegyik történet előre ismeri már a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Számomra azonban a várakoztatás a borzongató érzés. Úgy képzelem, én vagyok az emlékek ura és vontatottan, lassan, körülményesen majd most is magam döntök, de egyre gyakrabban kerekedik fölül a múlt idő vadsága, én pedig ilyenkor tehetetlenül, félkábán dőlök hátra.

    Az apró gyermekkor emlékei egy bizonyos idő után elillannak. Kamaszodván állítólag törli az agy ezeket a korai képeket. Valószínűleg szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, csodálkozó szemű, butákat kérdező, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Nálam viszont bevillannak részletek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga hetvenhárom évével – valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és nagy dinnyét cígöl műanyaghálóban a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, hogy nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat festenek meg. Valamikori emberekét, akik kilesnek a gazzal benőtt sírokból.

    Annyira közel van itt a régi temető… Húgom a kert végétől talán tíz méterre fekszik. Nem gondoltam hétévesen, hogy egyszer újra a közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyos, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
    De nem jött ki a kiáltás, valahol elveszett bennem, és csak folyt a könnyem, miközben halkan nyüszítettem.
    Másnap az iskolában csúfoltak a többiek: „hisztis, vonyító dervis”. Mi lett volna, ha a belém szorult ordítás akkor mégis kiszakad? Valószínűleg azóta is rettegnének tőlem, pedig elég régen, 1963 november 25-én, hétfőn volt a temetés. Három nappal azelőtt, pénteken lőtték le John Fitzgerald Kennedyt.

    Az új temetőben nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták Rózsika nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
    Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött a barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért Janika, a kutya hang nélkül eloldalgott, így aztán ki is nevetett, amikor elmeséltem, hogy szinte pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.

    Elsétáltunk a közeli presszóba és rendeltünk egy lazító italt. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni bennünket, vagy talán mindhárman fogjuk egymást.
    De aztán mégsem sikerült...
    Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk szüleim víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
    Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
    Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.

    Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Alig akadt magyar vendég rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
    Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult, később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra, miközben egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
    A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
    Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
    Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
    Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös ZIL-lel járt, és pontonhidakat vert katonatársaival a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy milyen nagy meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, és áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin és egy kevés erős paprika is. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.

    Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy apró, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
    A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, és indultunk is vissza azonnal.

    Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
    – Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
    A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott: ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek. Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam magamban.
    Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat: Don't worry buddy, Johnny and Georgee coming back soon!

    Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és Janikáért is aggódtam.
    Végül egymás kezét fogva valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
    Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megtört arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is: They both died. The  police patrols have recently been here.
    Hogyan… miért? Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.

    Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. A vágások jelezték, hogy nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Az utastérben addigra már megszáradtak a szétkent vérnyomok.

    Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz, nagyon hideg. Mióta fekhetek már itt? Milyen nap van? Vasárnap? Hétfő? Augusztus… augusztus hányadika?
    Janika már ötvenhárom lenne lassan, én pedig huszadikán ötvenkettő…
    Furcsa, Eger felé azt mondtam Janikának: huszonöt éves vagyok barátom, akár egy sudár jegenyefa. Most pedig – épp a fordítottja – ÖTVENKETTŐ.
    No, persze semmi baj velem... minden rendben Janika. Én legalább élek.




    2009. 08. 20.

     

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 1480 | Hozzáadta:: tokio170 | Címkék (kulcsszavak): bár, SZÜLETÉSNAP, irodalom, epika, NOVELLA, melankólia, irodalom online, ötvenkettő | Helyezés: 0.0/0
    Összes hozzászólás: 0
    avatar
    KERESÉS
    STATISZTIKA
    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0


    PORTÁLTAGOK: 75
    KOMMENTEK: 391
    FÓRUM: 3/8
    FOTÓK: 36
    IRODALOM: 276
    HÍREK: 88
    LETÖLTÉSEK: 3
    MAGAZIN: 14
    VÁLOGATÁSOK: 13
    VIDEÓK: 6

    Születésnapok:

    FRISS KOMMENTEK
    A versed szintén csodás etűd. Ritmusával, hangulatával és gondolataival felemelő...

    Az illetékeseknek az a jó, ha minél kevesebb a nyugdíjas. Úgy vélik, ők maguk ki...

    Lebilincselő olvasmány volt. A befejező gondolat pedig nagyon tanulságos. Nagy u...

    Nincs értelme nagy betűket használni, aki gyengén lát, az Ctrl + billentyűkombin...

    Nem szabad átállítani nagyobbra a betűket?


    ÜZENŐFAL
    VIDEÓK
    00:01:54

    Czinege László: Karácsonyi szonett

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 2
    • Helyezés: 5.0
    00:04:46

    Czinege László: kéjpillanat

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 0
    • Helyezés: 0.0
    00:03:14

    Elszívás

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 3
    • Helyezés: 0.0
    HANGOSVERSEK
    [2013-06-18][Hangosversek]
    Becsülj akkor... (4)
    [2013-09-21][Hangosversek]
    Őszi éj Pesten (1)
    [2014-08-27][Hangosversek]
    Mintha kézenfekvő lenne (1)
    ARCHÍVUM
    CÍMKEFELHŐ

    Copyright Irodalom Online © 2019