Irodalmi portál, olvasnivaló Hétfő, 2023-02-06, 03:51
INTERAKTÍV IRODALMI PORTÁL
Olvasnivaló irodalom
Főoldal | Regisztráció | Belépés Üdvözöllek Vendég | RSS
FŐMENÜ
OLDAL KATEGÓRIÁK
EPIKA [64]
Pl: Anekdota Elbeszélés Életrajz Humoreszk Karcolat Kisregény Kistörténetek Levél Mese Napló Novella Önéletrajz Pamflet Paródia Regény Tárca Útleírás
LÍRA [220]
Pl: Ars poetica Dal Elégia Gúnydal Gyászdal Haiku Helyzetdal Képvers Óda Önmegszólító vers Panaszdal Prózavers Rapszódia Szabad vers
DRÁMA [1]
Pl: Abszurd dráma Bohózat Bosszúdráma Burleszk Commedia dell'arte Drámai költemény Egyfelvonásos Kabaré Komédia Közjáték Melodráma Mesejáték Mirákulum Misztériumjáték Monodráma Színjáték Történelmi dráma Tragédia Tragikomédia
ÁTMENETI MŰFAJOK [8]
Apokalipszis Ballada Chantefable Ekloga Életkép Episztola Haláltánc Hosszúvers Idill Panegirikusz Románc Románcos ballada Széphistória Tájköltészet Tanköltemény Testamentum Thriller
FRISS MAGAZIN
VÁLOGATÁSOK
FÓRUMTÉMÁK
  • ORVOSI KORRUPCIÓ (0)
  • Így nyír ki minket a munka (4)
  • Hawking: Nincsenek is fekete lyukak (1)
  • Melyek voltak a 2013-as év legjobb magyar könyvei? (0)
  • ÚJ KÉPEK
    Czinege Katalin Emma portréja
    Bory-Vár
    Győri utcakép
    Csengettyűk - virágfotó
    Gyerekportré
    BANNERFORGATÓ
    LINKPARTNEREINK
  • RÖVIDÁRU
  • LINKÉPÍTŐ
  • FÉNYÁTERESZTŐ FÜGGÖNY
  • LAKÁSTEXTIL WEBÁRUHÁZ
  • MÉTERÁRU
  • VOILE FÜGGÖNY
  • PATCHWORK
  • ÁGYTAKARÓ
  • ORGANZA FÜGGÖNY
  • ÚJ TEXTIL
  • TEXTILPONT KISZÁLLÍTÁS
  • FÜGGÖNY MÉTERÁRU BUDAPEST
  • TEXTIL
  • ÁGYNEMŰ
  • TOKIO170
  • LAKÁSTEXTIL
  • FÜGGÖNY KISZÁLLÍTÁS
  • FÜGGÖNY
  • WEBÁRUHÁZ
  • SPANYOL LONETA
  • PAMUTVÁSZON
  • KÖVESS BENNÜNKET!
    FACEBOOK OLDALUNK
    CÍMKEFELHŐ
    irodalom Vers líra gondolat Czinege László NOVELLA Taxi költészet napja egészségügy jegyzet taxis hangulat karácsony nyár költészet magazin könyv budapest versek kultúra tavasz gabiga interjú támogatás valósághatáron elszívás idő szerelem Bátai Tibor Czinege László interjú Dány Gárdonyi Géza karácsonyi szonett epika SZÜLETÉSNAP természetfotó kerti virág dugó makrofotó kistörténet Ünnepi Könyvhét kutyavilág könyvhét hangosvers próza Őszi kép könyvvásár napnyugta irodalmi díj irodalmi portálok tokio170 Szőrösfülű Erdély Csősz Pista író irodalom online betegség lélekletöltés kiállítás forradalom írótábor idézetek fotó díj olvasnivaló kéz a kézben képzőművészet Harper Lee magyar költészet napja szabadságharc Man Booker ősz novellák életkép emlék online irodalom publikáció publikálás irodalom hírek húsvét hajléktalan háború kutya áprilisi tréfa bíróság korrupció jogtalanság rendőri túlkapás brutalitás jog kórház bántalmazás élet halál Vuts Józsefné kamaszlélek elmúlás baleset emlékek hétfő reggel
    Főoldal » 2022 » November » 01


    Kalapács a kézbenAkkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

    Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
    A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
    Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
    Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
    Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
    – Pútyák, ugorj neki!
    A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen  vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

    Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
    Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
    Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
    A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

    Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
    Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
    Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

    Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
    Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

    Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
    Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
    Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
    – Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós – nem véletlenül kedvel az igazgató.
    Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
    Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
    Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
    – Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

    Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

    Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
    – Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
    Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
    – Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás! 

    Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

    A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre  azt ismételgette:
    – Pútyák, ugorj neki!

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 86 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2022-11-01 | Hozzászólások (0)

    Modern mese. (Vagy mégsem? Döntsön a nyájas olvasó!)



    Piroska a Barkas mellettPiroska doktornőt lehetetlen volt nem becézni, hiszen őt minden páciense keresztnevén szólította. Így tette ezt a mozgásában erősen korlátozott, ötvenöt éves új betege, Barkas Józsi is, akit élettársa kellőképpen felkészített a sürgős vizitre. Első találkozásukkor az ócska autójáról elnevezett fuvarozó mégis majdnem összekapott a dokinővel, mivel az megpróbálta az uralkodó trend szerint pár perc alatt elhessegetni. Barkas viszont – rutinosan – azonnal érzékenyebbre állította receptorait. Ekkor Piroska visszainvitálta a besértődött beteget az ajtóból és átváltott a róla elhíresült, ráérős meghallgatásra, aminek során akár féltucatnyi telefont is elintézett.

    Józsi akkoriban éppen a rákospalotai tüzépről fuvarozott, és az egyik napon megrökönyödve vette észre, hogy bal kezével, már a kocsiajtót sem tudja kinyitni. Érezte ugyan hetek óta, hogy a vállában és a karjában nincs meg a régi erő, sőt a hátában is folyamatos izomgörcs és szúró fájdalom jelentkezik, de megpróbálta ignorálni. Beletemetkezett a munkába és a szabadidejében folytatott történetírásba.
    Barkas Józsit az új párja biztatta, hogy keresse fel végre Piroskát, mivel ő már évek óta hozzá járt hasonló bajaival, sőt néha még házhoz is hívta. Barkas így látogatta meg a doktornőt és kérte, hogy vegye fel páciensei közzé. Ezután kíváncsian várta a fejleményeket. Piroska pedig, mint minden orvoslátogató által precízen behálózott szakember, ajánlgatni kezdte a felkapott csodatévő gyógyszereket, amelyeket Barkason már többször kipróbáltak elkötelezett elődei. A próbák végül már odáig fajultak, hogy még a gumislagot is (ahogy ő nevezte) le kellett dugni és megtükrözni a gyomrát, mivel a gyomorfalat fájdalmasan kikezdték az agresszív kemikáliák. Józsi a vizsgálatot követően hatványozottan rosszabbul érezte magát. Evés után kiegyenesedni sem tudott, csak kérdőjel alakban, eltorzult képpel vánszorgott a mosdó irányába. Hiába, no a gyomorfal nem szereti, ha kitépnek belőle egy jókora darabot, még ha az csupán preventív célzatú szövetvizsgálatra kell is. A szövetmintavétel Józsi esetében ugyanis olyannyira erőteljesre sikeredett, hogy kezébe kapta a „slagot”, és úgy birkózott vele, mint biológus az anakondával. Sőt még a keze után kapkodó asszisztenst is kiképzett kommandós módjára taszította sarokba rémületében.

    Barkas – ahogy Piroska két telefonhívása közben jutott rá ideje – megemlítette eme előzményeket háziorvosának, aki jelentőségteljesen bólogatott és váratlanul mérni kezdte a vérnyomását. Sajnálatára nem folytathatta a történetet, mivel a diagnoszta szigorúan rászólt, hogy ilyenkor csendben kell maradnia.
    – Folyton szétszakítják az embert, sehol nem lehet egy gondolatot befejezni. – süppedt a hígfolyós csendbe, Józsi. – Legalább egyszer tudnám elmondani végre valakinek a folyamatot, úgy, ahogy az én rendszeremben tárolva van, és nem úgy, ahogy a kapkodó diagnoszták elvárják, akik silány módszereik eredményeként, eddig még egytől egyig téves következtetésekre jutottak.

    Amíg pötyörésztek a semmittevés másodpercei, Barkas végre fesztelenül nézelődhetett a rendelőben. Nem volt már rajta a segítő információközlés idegesítő kényszere. Óvatosan forgatva a szemeit, megállapította, hogy megállt az idő a rendelőben is az 1978-as állapotban, akár a lakótelepen úgy általában. Ezen úgy meglepődött, mint a mesebeli királyfi Csipkerózsika várkastélyában bolyongva, amikor a toronyba ért. Annyi különbséget azonban rögtön észrevett, hogy kövezet helyett itt exkluzív linóleum borítja a padlót és rokka helyett egy vérnyomásmérő képviseli a csúcstechnikát. Egy keskeny ágy itt is van, ám nem alussza rajta senki százéves álmát.
    Ahogy lezajlott a közbeiktatott, néma szertartás, Piroska annyit szólt:
    – Ez elég alacsony Józsi.
    – Alacsony szokott lenni. – felelte bizonytalanul Barkas. Nem tudta, hogy ez jelenthet-e valamiféle hátrányt, de a korábbi diagnoszták is általában ennyivel befejezettnek tekintették a téma taglalását.

    – Szóval nem szeretne gyulladáscsökkentőket szedni? – kérdezte Piroska. – Pedig van most egy új… Ez teljesen más alapon működik.
    – Mindent ismerek már – felelte Barkas. Amit meg még nem, azt megkeresem a neten, de általában egyik sem tetszik. – Igazából azonban nem is gondolom, hogy nekem artrózisom van, hanem talán valamiféle autoimmun válasz, vagy vérellátási zavar lehet a problémáim hátterében.
    Nüansznyit még elkalandozott betegségének kusza szálai között és meglepve vette tudomásul, hogy Piroska már egy ideje megint telefonál, mivel a fejéhez volt a mobilja szorítva és mozgott a szája.
    – Kihangosítás nélkül, a fejet akkora sugárzás éri, mintha a telefontorony antennájától egy méterrel diskurálna. – fanyalodott el Józsi. – Micsoda orvos lehet ez is…
    Piroska, amikor végre visszatért a másik dimenzióból, teljesen máshol folytatta, szöges ellentétben azzal, ahol előtte abbahagyták.

    – Akkor pihenjen Józsi, kiírom betegállományba. – Kéthetente kedden jöjjön felülvizsgálatra!
    Megpróbálunk majd helyet szerezni a reumatológián.

    Józsi havi ötvenkétezer forint táppénzt kapott, amiből akkoriban már csak a kettőjük ebédjére tellett a kajafutár szolgálatnál. Párja kisvállalkozása ráadásul ismét veszteséget termelt, így csak folyamatosan halmozódott az adósságuk.  
    Barkast a látszólagos pihenés sem töltötte fel energiával, hanem minden nap múltán szerencsétlenebbül kezdte érezni magát. A felülvizsgálatra érkezésekor már annyira maga alatt volt, hogy mentálisan is akadozott. A hosszú, legtöbbször három-négyórás várakozás alatt roppant fáradtságot érzett és hiába feszítette akaratát, időről időre elaludt.
    Amikor a bökdösésre felriadt, és betámolygott a vizsgálóba, Piroska bemutatta a főorvosnőnek, akiben Józsi a harmadik szomszédjára ismert. A kedves Éva főorvosnő rendben találta a táppénzes állományát és vigasztalta, hogy közösen biztosan találnak célravezető megoldást, ami elhozhatja a várva várt javulást.

    Barkas, hogy frusztráltságát elűzze, belevetette magát az írásba. Természetéhez hűen azonban ezt sem tudta kiegyensúlyozottan, mértékletesen folytatni. Valahogy úgy volt ezzel is, mint a salátaevéssel, vagy elfelejtette, vagy egyszerre megette az egészet, amikor még a második fogáshoz szinte hozzá sem nyúlt. Hiába próbálta irányítani Zsuzsi, a párja csak nem hallgatott rá, és akár húsz órákat is képes volt a monitor előtt gubbasztani. Néha sikerrel, néha viszont úgy, hogy azt sem tudta mivel telt el az egész éjszaka.
    Egyik ilyen hosszadalmas ücsörgés után – a hirtelen jött késztetés hatására – el akart indulni a négy méterre lévő fürdőszobába, de nem járt sikerrel. Azazhogy már a felállás sem úgy sikerült, mint várta. A lába, amint megpróbált ránehezedni, érzéketlen volt és gyenge. Akár egy darab, billegő tuskó. Nem érezte a talpát, ahogy a svédfalba kapaszkodva rugdosni kezdte a padlót.
    – Mi a bánat ez a béna kórság? – nézett ki a fejéből Józsi. Eddig a vállam és a kezem állt be, most meg már a lábam is kakukk?
    Gyorsan hívta Zsuzsit, és a segítségével elaraszolgatott a fürdőig. A megkönnyebbülés után addig gyúrta, gyömöszölte a lábát, amíg rá nem tudott állni. Úgy érezte, hogy ennek viszont már fele sem tréfa, úgyhogy azonnal át kell sántikálnia Piroskához, aki szerencsére délelőttös volt a rendelőben.
    A vizsgálat nem úgy kezdődött, amint azt Józsi elképzelte, hogy majd valamiféle konkrét módszerrel megpróbálják kizárni a trombózis lehetőségét, hanem csak mismásolás ment és a szokásos legyintgetés. Józsi, mint első alkalommal, szintén érzékenyebbre állította a receptorait, és keményebben odaszólt az orvosnőnek:
    – Úgy tudom, az artériás trombózis következménye lehet például a szívroham, az agyvérzés, perifériás vagy mezentrikus érbetegség, és a vérerekben kialakult vérrögök első jeleit gyakran a végtagokban észlelhetjük.
    Piroska csak pislogott (mint a miskolci kocsonyában a béka), aztán hirtelen pálfordulással, egy ócska szabócentit kapva elő, megmérte Józsi combjait. A bal combja vastagabbnak bizonyult három centivel, pedig jobb lábas. A háziorvos és asszisztense az ún. „fektetőbe” kísérték Barkast és lelkére kötötték, hogy ne is mozogjon, amíg meg nem érkezik a mentő.
    Józsiért azonban csak nem akart mentő jönni. Piroska viszont nem engedte el gyalog, hanem a rendelés végén hazavitte kis autójával, és felhívta újra a mentősöket.
    Barkas nem hallotta, hogy mit beszélnek, mert Piroska kiment a ház elé és úgy kommunikált a mentőszolgálat diszpécserével. Visszatérve azonban megnyugtatta, hogy csak feküdjön a nappaliban nyugodtan, mivel egy órán belül már tényleg itt lesznek érte.

    Amikor a mentő megérkezett, eszébe sem jutott a személyzetnek, hogy valamiféle jelét mutassák, hogy trombózisgyanús embert szállítanak, csupán annyit közöltek:
    – OK, mehetünk, menjen csak előre!
    A kórházban a mentősök az 1-es belen próbálták leadni Barkast, de a papírokat vizsgálva a szakszemélyzet ezt nem helyeselte és elküldte őket a 2-es belre. A mentősök szerint a háziorvos ragaszkodott az elhelyezéshez, ezért nem sikerült fogadni az állapotának megfelelő osztályon. A 2-es bel ugyanis első benyomásra olyannak tűnt, mint egy i ... Tovább »

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 113 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2022-11-01 | Hozzászólások (0)


    Gyufát gyujtogató gyerekAttila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

    Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
    Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
    – Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
    A gyerek szótlanul követte a negyven év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
    A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
    – Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
    Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
    – Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
     
    A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
    A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

    Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
     
    Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
    Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja

    Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
    – A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
    A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
    – Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
    A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is földet szórnak.

    Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
    Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
    Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
    – A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!

     

    2022. június 13.

     

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 81 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2022-11-01 | Hozzászólások (0)

    KERESÉS
    STATISZTIKA


    PORTÁLTAGOK: 87
    KOMMENTEK: 430
    FÓRUM: 4/9
    FOTÓK: 36
    OLVASNIVALÓ: 306
    HÍREK: 57
    LETÖLTÉSEK: 4
    PUBLICISZTIKA: 18
    VÁLOGATÁSOK: 21
    VIDEÓK: 6

    Születésnapok:

    FRISS KOMMENTEK
    A sokat látott retró Kalef... A régmúlt emlékei elevenednek fel olvasva versedet

    Nagy tudású alkotó volt. Sugárzott belőle a műszaki ember racionalizmusa és logi

    Mindegy, hogy milyen irányból hatnak ránk a szélsőséges eszmék, eltompítják a jó

    A piacgazdaság szabályozó funkciója csak egy nagy humbug olyan környezetben, aho

    Köszi Misu. Ötös pacsi!

    Igyekszik a versenyző. Ötös pacsi!

    ÜZENŐFAL
    VIDEÓK
    00:01:54

    Czinege László: Karácsonyi szonett

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 2
    • Helyezés: 5.0
    00:04:46

    Czinege László: kéjpillanat

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 1
    • Helyezés: 4.0
    00:03:14

    Elszívás

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 3
    • Helyezés: 0.0
    HANGOSVERSEK
    [2013-06-18][Hangosversek]
    Becsülj akkor... (4)
    [2013-09-21][Hangosversek]
    Őszi éj Pesten (1)
    [2014-08-27][Hangosversek]
    Mintha kézenfekvő lenne (1)
    [2022-02-15][Hangosversek]
    Czinege László: Húsz év kánikula (0)
    ARCHÍVUM
    CÍMKEFELHŐ
    Copyright

    Irodalom Online

    © 2023