Irodalmi portál, olvasnivaló Hétfő, 2023-02-06, 04:44
INTERAKTÍV IRODALMI PORTÁL
Olvasnivaló irodalom
Főoldal | Regisztráció | Belépés Üdvözöllek Vendég | RSS
FŐMENÜ
OLDAL KATEGÓRIÁK
EPIKA [64]
Pl: Anekdota Elbeszélés Életrajz Humoreszk Karcolat Kisregény Kistörténetek Levél Mese Napló Novella Önéletrajz Pamflet Paródia Regény Tárca Útleírás
LÍRA [220]
Pl: Ars poetica Dal Elégia Gúnydal Gyászdal Haiku Helyzetdal Képvers Óda Önmegszólító vers Panaszdal Prózavers Rapszódia Szabad vers
DRÁMA [1]
Pl: Abszurd dráma Bohózat Bosszúdráma Burleszk Commedia dell'arte Drámai költemény Egyfelvonásos Kabaré Komédia Közjáték Melodráma Mesejáték Mirákulum Misztériumjáték Monodráma Színjáték Történelmi dráma Tragédia Tragikomédia
ÁTMENETI MŰFAJOK [8]
Apokalipszis Ballada Chantefable Ekloga Életkép Episztola Haláltánc Hosszúvers Idill Panegirikusz Románc Románcos ballada Széphistória Tájköltészet Tanköltemény Testamentum Thriller
FRISS MAGAZIN
VÁLOGATÁSOK
FÓRUMTÉMÁK
  • ORVOSI KORRUPCIÓ (0)
  • Így nyír ki minket a munka (4)
  • Hawking: Nincsenek is fekete lyukak (1)
  • Melyek voltak a 2013-as év legjobb magyar könyvei? (0)
  • ÚJ KÉPEK
    Czinege Katalin Emma portréja
    Bory-Vár
    Győri utcakép
    Csengettyűk - virágfotó
    Gyerekportré
    BANNERFORGATÓ
    LINKPARTNEREINK
  • RÖVIDÁRU
  • LINKÉPÍTŐ
  • FÉNYÁTERESZTŐ FÜGGÖNY
  • LAKÁSTEXTIL WEBÁRUHÁZ
  • MÉTERÁRU
  • VOILE FÜGGÖNY
  • PATCHWORK
  • ÁGYTAKARÓ
  • ORGANZA FÜGGÖNY
  • ÚJ TEXTIL
  • TEXTILPONT KISZÁLLÍTÁS
  • FÜGGÖNY MÉTERÁRU BUDAPEST
  • TEXTIL
  • ÁGYNEMŰ
  • TOKIO170
  • LAKÁSTEXTIL
  • FÜGGÖNY KISZÁLLÍTÁS
  • FÜGGÖNY
  • WEBÁRUHÁZ
  • SPANYOL LONETA
  • PAMUTVÁSZON
  • KÖVESS BENNÜNKET!
    FACEBOOK OLDALUNK
    CÍMKEFELHŐ
    irodalom Vers líra gondolat Czinege László NOVELLA Taxi költészet napja egészségügy jegyzet taxis hangulat karácsony nyár költészet magazin könyv budapest versek kultúra tavasz gabiga interjú támogatás valósághatáron elszívás idő szerelem Bátai Tibor Czinege László interjú Dány Gárdonyi Géza karácsonyi szonett epika SZÜLETÉSNAP természetfotó kerti virág dugó makrofotó kistörténet Ünnepi Könyvhét kutyavilág könyvhét hangosvers próza Őszi kép könyvvásár napnyugta irodalmi díj irodalmi portálok tokio170 Szőrösfülű Erdély Csősz Pista író irodalom online betegség lélekletöltés kiállítás forradalom írótábor idézetek fotó díj olvasnivaló kéz a kézben képzőművészet Harper Lee magyar költészet napja szabadságharc Man Booker ősz novellák életkép emlék online irodalom publikáció publikálás irodalom hírek húsvét hajléktalan háború kutya áprilisi tréfa bíróság korrupció jogtalanság rendőri túlkapás brutalitás jog kórház bántalmazás élet halál Vuts Józsefné kamaszlélek elmúlás baleset emlékek hétfő reggel
    Főoldal » 2014 » Augusztus » 18
     

    Taxis– Április 17-e, kedd van. Derűs napnak nézünk elébe, friss, déli-délkeleti, mérsékelt széllel. Csapadék nagy valószínűséggel nem várható. A hőmérséklet a koradélutáni órákban előreláthatólag meghaladja a húsz fokot. Kellemes, sárkányreptető idő lesz, a hölgyek kössék a kendőjüket görcsre. Mi férfiak is öltözzünk fel azonban vastagabban, mivel hőérzetünket negatívan befolyásolhatja az, hogy időnként, váratlanul mégis beborulhat. Ugyanakkor a fokozott légmozgás intenzívvé válhat a felhősödés környezetében és időtartama alatt – mondta a rádióban a jópofa meteorológus, aki magát – egyben – valami különleges adottságú showman-nek is tarthatta, mert mondatataiba legalább annyi fordulatot, szuggesztív erőt és sajátos humort vegyített.

    Hortobágyi Béla elmélázva váltott át egy másik adófrekvenciára. Már az unalomig hallgatta a hajnali híradásokat, időjóslásokat, és a korábban felvett stúdióbeszélgetést – az egyik pénzintézet elemzőjével – a magyar gazdaság alakulásáról, a befektetések, a tőkemozgások irányáról, a pénzügyi, gazdasági lehetőségekről.
    Hortobágyit ez csak általánosságban – mint annyi minden más – érdekelte, mivel a brifkójában lévő váltópénzen kívül, semmi egyéb pénzügyi lehetősége nem volt azután, hogy hajnalban tankolt negyven liter gázolajat a Kálvin térhez közeli kúton.

    A másik rádiócsatornán – régi kedvence – a Kraftwerk együttes ismételgette géphangon, hogy „We are the Robots”. A német zenekar nem csak a techno, hanem a hip hop, a rock és a legtöbb könnyűzenei műfaj fejlődésére is nagy hatást gyakorolt legénykorában.
    Béla visszagondolt fiatal éveire, amikor még a régi barátokkal közösen borzongott koncertjükön az elektronikus zene keltette hullámoktól.

    Igen, azok voltak az igazán szép idők. Volt élet, izgalom, változatos szórakozás, ment a munka. Volt miből aprítani a tejbe…
    Ma már csak inkább a várakozás jellemzi az átlagtaxis mindennapjait, mint ezt a mait is.
    Még éjfél előtt ment is valamicskét a bolt, de aztán éjfél után… Szinte alig volt mozdítás (pecás nyelven szólva).
    Gurulni sincs semmi értelme, egyetlen lengőkart sem látni a „világvárosban”.
    Le van itt osztva, le van már nyúlva minden. A mezei taxis csak várja a csodát. Hiába fizet valamelyik fuvarszervező cégnek, ott is csak az éhesebbje érvényesül.
    Persze egyeseknek – a nagyobb étvágyúaknak – mindent lehet, és ez így van a társadalom legtöbb területén; őrájuk (vastagbőrűekre) nem ugyanazok a törvények vonatkoznak.

    Béla nem szerette, ha a nap már erősen süt a szemébe, hiszen tizennyolcadik éve éjszakázott, és előtte is rendesen belenyúltak délutánjai az estekbe. Teljesen lehangolódva elindult a Kálvin tér irányába.
    A napszemüveg még jobban szorította a fejét ilyenkor, amint rezsibe hazafelé autózott a belvárosból.

    Az Üllői úton elnézte, ahogy szaggatott ütemben utassal erőlködnek kifelé a reptér irányába a szerencsés többiek, akiknek valahogy akadt egy finom reggeli falat a betonra.
    Nevetséges az Üllői út reggeli lámpabeállítása. Épphogy elhagytak egy zöldet, előttük a következő lámpa már váltott is pirosra. Ez főleg a Klinikák környékén szembetűnő és már teljesen dühítő. Ám évek óta ez van, biztos valakinek az a perverzitása: hadd fékezzenek jó nagyokat, és induljanak kövér gázzal az autók, hadd ébredjenek durva hangokra a pipogya nappalosok, és hadd hulljon a fékpor, korom, hadd tornyosuljon az oxidált szénszármazék, hadd peregjen sűrűn a gumikból leváló sok-sok nehézfém részecske. Nem kell szedni legalább a drága nyomelem tablettát.

    Béla már-már furcsának találta, hogy neki alig jut hajnaltájt fuvar, mások meg reptérrel kezdenek vagy azzal végeznek.
    Főleg azt nem értette, hogy kezdésnek miként kaphat valaki egyből reptetőt, hiszen ő hiába tutizott hajnal kettő óta a belvárosban, sehogy sem jött össze, mindig leverték. Erre kijön valami komálósféle, és egyből suhan repcsire, épphogy csak beköszön.

    Hortobágyinak azért is jó lett volna a reptéri transzfer – ha már végigácsorogta üresen a hajnalt –, mert Pestlőrincen lakott, és legalább a hazaútja termelt volna némi hasznot, mivel kezdéskor általában üresen ment be a belbe. Rágondolva sajnálta is a kifelé igyekvő kollégákat, mivel tudta, legtöbbjük rohanhat vissza üresen a városba, ha nem akar három-négy órát valamelyik puffer parkolóban napozni a pörgő reptéri taxikat bámulva.

    Míg ezeken morfondírozgatott, haza is ért. Kutyája – szokás szerint – várta a kapuban, és mohón dugdosta a fejét a nyílásba – jelezve, hogy kimenne az utcára szimatkörútra. Egy labradornak az mindenképp fontos. Szagmintát kell venni az arra járó ebek hagyatékáról. Bony persze szagfüggő is rendesen. Talán internetezik ő is, és náluk - ebeknél - ez lehet a hálózat.

    Béla beállt a garázsba. Nagy nehezen beterelte a kutyát „netező” körútjáról, amit az eb úgy hálált meg, hogy nagyot vizelt oda, ahol legszebben nőtt a fű. Nem ám a foltokra, amit már kiégetett a vizeletével… Nem.

    Egykedvű volt a taxis, szinte apatikus állapotban leledzett. Elmélázva kinyitott egy üveg sört, és leült egy magas székre a kocsi mellett.
    Szerette pedig a reggeli hangulatot, ilyenkor úgy érezte – ő az éjszakás –, előnyben van azokkal szemben, akik rohannak munkába, és semmit sem látnak a kora reggel szépségeiből, ezáltal nem érzik a különleges atmoszférát.

    Elővette noteszát. Ceruzával jegyzett fel néhány gondolatot, amiből végül is egy vers bontakozott ki. Béla gyakran írt verseket, és másét is szívesen olvasgatta. Lassan már két éve, hogy ez lett a szenvedélye.
    Most is izgatottan gondolt rá, hogy gyorsan beviszi a géphez irományát, és felteszi az irodalmi portálra, amelyiken több ismerőse, barátja is publikál. Kíváncsi volt, miként reagálnak majd a többiek, milyen lesz a fogadtatás, mennyi hozzászólás érkezik. Ez mindig jóleső feszültséget gerjesztett benne Inspirálta, és újabbnál újabb gondolatok felvetésére ösztökélte.
    A hozzászólások mennyisége ugyan nem mérvadó, inkább az a lényeges, hogy ki szól hozzá.
    Vannak ugyanis szép számmal olyanok, akik mindig ugyanazt a sablon szöveget teszik az írás alá: „Nagyon gyönyörű verset írtál, gratula!” Az ilyen kommentelők művei is hasonló értéket mutatnak persze, de hát itt is – mint a taxiban – elfogadják a silány munkát is, ha jó az „útfekvése” a szerzőnek. Nem illik a szemébe mondani az igazságot senkinek, csak dicsérni. Sőt, ha valaki eldobja a sulykot, és negatív véleményt közöl, akkor lenagyképűzik, és attól fogva kerülni kezdi a nyálzós, szirupos, közhelyes, kartellé tömörült alakulat – a romantikus baráti kör.

    Amikor felbontotta a második sört, újabb gondolatok villantak át agyán, és belekezdett egy következő versbe.
    – Ez aztán az igazi lendület! – dörzsölte tarkóját lelkesen, mintha csak a csodalámpát csiholná, ahonnan előbújik a szellem.

    Béla bezárta a garázst, és szétnézett a kertben. Megállapította, le kellene már nyírni a füvet.
    – Na, majd bepöntyögöm a két verset a gépen, és írok néhány háeszt, aztán kijövök füvet vágni.

    Hobo (ez volt Béla nickje) bejelentkezett az amatőr művészeti portálra, és néhány perc múlva már hátradőlve szemlélte a monitoron új műveit. Ide-oda kattintgatott a két alkotás között, izgalma csak lassan csillapodott.
    Amíg jöttek a hozzászólások, addig mások írásait olvasgatta, és írt is néhány reagálást.

    Felesége alig ébredt, de máris megbántott, morcos hangon vonta el figyelmét a sajátos környezet révületéből:
    – Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de le kell már vágni a füvet, és elfogyott a kutya kajája is, hozni kell a piacról!
    – Jól van, rendben, én is látom a füvet. Hozok farhátat a kutyának.
    – Postára is menjél el, a csekkeket befizetni, mert a legtöbb fizetési határidő már elmúlt! Lehet, megint késedelmi pótlékot kérnek.
    – Majd holnap talán lesz pénzem, ma tankolnom kellett.

    Ennyi volt a reggeli üdvözlés.
    – Ha ő nem tud köszönni, amikor felkel, és lejön, akkor én sem ajnározom – füstölgött magában Béla, de aztán gyorsan visszazökkent az irodalom világába.

    Jött egy SMS. Az ismerőse – egy másik amatőr irodalmár – érdeklődött, hogy mi újság a honlapon, és úgy általában, mert neki nincsen ideje be sem nézni, mivel van egy komoly munkája, amit sürgősen meg kell csinálnia.
    Elbeszélgettek elég hosszan, közben az építész-rímfaragó Budára vezetett, a reggeli csúcsforgalomban.

    Béla meglepetten vette észre felesége fejét az ajtónyílásban, amikor az ráförmedt:
    – Kutyakaja, posta, fűnyírás!
    Nem is hallotta, amikor visszajött az asszony, miután elvitte a gyereket az iskolába.
    – Kivel beszélgetsz? – kérdezte, mert ki volt hangosítva a telefon.
    – Az egyik szerzőtárs érdeklődik, hogy mi van a portálon. Neki sürgős munkája van most, és nem tudott benézni napok óta.
    – Hallom valami nő! – csattant fel az asszony.
    – Igen az. Ő Napvirág, akitől már olvastál is, és hallgattad a hangos verseit.
    – Jó, csak ez a Napvirág nehogy idejöjjön, amíg én dolgozom!
    – Normális vagy? Mi bajod lett? Megy éppen dolgozni, Budán van egy nagyobb melója.
    – Csak mondom…! – láttam én már karón varjút.
    – Fejezd már be a hülyeséged!
    – Én vagyok hülye? Te vagy az, aki amióta rákattantál erre a versírásra, semmi értelmeset sem csinálsz, csak a gép előtt ülsz, és mindenféle emberekkel ismerkedsz, me ... Tovább »

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2027 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2014-08-18 | Hozzászólások (0)


    RendőrterrorBéla visszahívta Napvirágot, amikor felesége végül nagy dérrel-dúrral munkába ment, és beszélgettek még egy jó darabig, mielőtt kiment volna a kertet rendbeszedni.
    Elővette a fűnyírót a kutricából (az udvari tárolót nevezte így), és letekerte a hosszabbító kábelt.
    Ekkor jutott eszébe, Micimackónak nem írt hozzászólást, aki ezt könnyen zokon veheti.
    Bement a házba, visszakapcsolta a gépet, és gyorsan beküldte az udvaron eszébe ötlött gondolatokat. Rákattintott egy új versre, ami addig nem volt fenn. Ezt a teljesen jónak látszó művet egy Tűzimádó nicknevű tag írta, és az ő írásai Bélának kifejezetten tetszettek .
    Elolvasta volna még néhányszor, de mint egy tűzfojtó lepel, úgy terült rá az álom. Feje lebukott, álla a klaviatúrán koppant, jobb keze lelógott, bal keze pedig a telefonján pihent meg.
    Előző nap akadt tennivalója bőven, reggel nyolckor kelt. Ennek ellenére az éjszakát végigdolgozta.
    Tíz óra tíz perc volt. Huszonhat órája nem aludt.

    Tizenegy óra körül ébredt valami furcsa zajra. Nem szokta meg, hogy elalvás után néhány perccel verjék az ablakot. Már csak azért sem, mert a tetőtéri hálószobájuk ablakáig nem ért volna fel egykönnyen senki.

    Oldalt fektében, fél szemmel nézett az ablakra, ahol két rendőr állt hátat fordítva. A feleségével beszélgettek.
    Béla sok mindenre gondolt – egyszerűen nem értette mit keresnek a rendőrök benn az udvaron –, ám hiába erőltette az agyát, semmi értelmes sem jutott eszébe. Elég kába volt a mély álomból hirtelen felriadva. A két üveg sör is megnyomhatta éhgyomorra, hiszen csak előző nap délben evett valamicskét.
    Arra a következtetésre jutott: biztos a verséért háborgatják, amiben egy képzeletbeli képviselőt hasonlít – humoros szatíráján keresztül – egy hiúzhoz, akinek védence a nyúl.

    – Magára vette volna valaki a versem? – kérdezte magától a döbbent csendben.
    Mert hiszen volt már olyan, amikor – a nemrég elköltözött szomszéd és a fia – a fáikat tördelték a kerítés közelében egy vasrúddal, és a bokrokat taposták szét a ház előtt. Ám amikor a fák védelmére egy csasztuskaszerű verset írt a kert közepén álló táblára, akkor a kiérkező rendőrök még őt akarták igazoltatni minden ok nélkül, kocsimosás közben.

    – Lehet, hogy a régi szomszéd megint vandálkodott?

    Majdnem visszaaludt, amíg a két-hároméves emlékek jártak a fejében, de az egyik rendőr újra megütögette az ablaküveget.
    Ekkor már felébredt nagyjából, és kinyitotta a konyhából nyíló teraszajtót.

    A két rendőr köszönés nélkül rátámadt:
    – Mit képzel maga, kizárja a feleségét!? – ez magánlaksértés.
    – Urak, álljunk meg egy ásónyomra! – próbálta humorosra fogni Béla. Én nem zártam ki senkit, elaludtam a gépnél láthatták.
    – Persze, a felesége is csak viccből hívott rendőrt!
    – Én nem tudom, mit csinált a feleségem. Elaludtam, miután bejöttem az udvarról. Eszembe jutott néhány dolog a fűnyírás közben, azt akartam gépre tenni, és nem zártam be az ajtót
    Egyébként is a feleségem munkaideje délutánig van, neki addig benn kellene lenni az iskolában.
    A kitekintő ablak kilincsét pedig el lehet fordítani egy csavarhúzóval kívülről (ezt a feleségem tudja), így ha bezárja valaki belülről az ajtót, akkor be lehet nyúlni a kulcsért.
    Szerintem azonban, ha valaki végképp nem tud bemenni a saját lakásába, akkor általában lakatost szokott hívni nem rendőrt.

    – Minket az ügyeletes tiszt küldött ki a felesége bejelentésre.
    – Jó, rendben uraim. Kijöttek, megállapították, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt, a feleségem láthatóan bent van a házban, így megkérem önöket, hogy hagyják el az udvart!
    A két rendőr válasz helyett azonban benyomult az ajtón, amin néhány pillanattal előbb Hortobágyiné belépett.
    – Igazolja magát! – ordította a kopasz.
    – Uram én itthon vagyok. Az én házamban ne használjon ilyen emelt hangot! Ráadásul az apja lehetnék mindkettőjüknek, annyi a korkülönbség köztünk.
    – Maga nem engedte be a feleségét, garázda magatartást tanúsított benn az épületben!
    – Milyen garázdaságra gondolnak? – álmomban kiabáltam talán? Verekedtem magamban?
    Elaludtam egyszerűen. Telefonon sem keresett az asszony. Ott volt az asztalon, a fülem mellett a mobilom.
    – Ne erről beszéljen, hanem igazolja magát!
    – Urak, kinn van a garázsban, a kocsiban az igazolványom, de én ki nem megyek, amíg önök itt benn vannak a házban. Fáradjanak ki a tulajdonomból, és akkor szabadon eldöntöm a következő lépéseket!
    Nem követtem, el semmilyen intézkedésre feljogosító cselekményt, önök sértik meg a magántulajdont, amikor nem távoznak a házamból. Tudomásom szerint a rendőr magánlakásba csak bebocsátással, vagy hatósági határozat birtokában léphet be. Esetleg segélyhívás esetén, vagy amikor a felszólítás ellenére nem hagy abba valamilyen szabálysértést valaki. Netán valamiféle bűncselekmény történt, bűnözőt üldöznek?
    A rendőr ilyenkor is csak a feladat elvégzéséhez szükséges ideig tartózkodhat a magántulajdonban.
    Önöknek nincsen semmiféle határozatuk, és egyik – a behatolásra okot adó – feltétel sem áll fenn.
    Tehát megköszönöm a látogatásukat, segítségüket, és ismételten kérem: távozzanak!

    A kisebb darab rendőr ekkor halkan beszélgetésbe elegyedett Hortobágyinéval, aki a csevej után diktálni kezdte Béla adatait.

    A taxis felpaprikázva ment be a nappaliba. Leült a számítógép elé, ahol néhány perce még aludt.
    Egy darabig nyúlkált az iratrendezőben, és keresett valami flepnit.
    – Nehogy már a két rendőrnek legyen igaza… – dünnyögött.
    Végül azonban lehanyatlott a keze. Álmos volt, azt sem tudta idegességében mit is keres. Erre azonban csak hónapok múlva emlékezett vissza, amikor az útlevélkérelmek megemelt illetékéről hallott a rádióban. Keresni kezdte az útlevelét. Kíváncsi lett, hogy meddig érvényes még.
    Naná, hogy ott volt a szeme előtt az iratrendező középső fakkjában.

    Hortobágyi kezében szorongatta mobilját, és a helyi kapitányság telefonszámát nézte a neten, amikor bejött a kopasz, nagydarab rendőr.
    – Na, mi lesz? Ideadja a személyijét, vagy bevigyem a fogdába!? – kiabált durván.
    – Maga nem visz engem sehová! – nem követtem el semmit. Sőt maguk követnek el magánlaksértést, amiért még mindig nem távoznak a házból. Mindjárt megtalálom a kapitányság számát, és panaszt teszek rendőri túlkapásért és jogsértésért – felelte Béla.
    Ekkor jött be a kisebb termetű rendőr, aki várakozva megállt a kopasz mögött, zsebébe tette noteszét a bediktált adatokkal.

    A kopasz újra a taxisra förmedt:
    – Mi lesz már ember? Megbilincselem, és bevágom a fogdába!
    – Uram, majd mindjárt elválik, hogy van-e ehhez joga. Rögtön felhívom az ügyeletes tisztet.
    Hallottam, bediktálta feleségem az adataimat. Igazolt. Már eleve úgy kezdte az ajtóban is, amikor bejött: "igen, ő a férjem".
    Miért van további zaklatásra szükség? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy önök igazi rendőrök-e, mert azoknak tiszteletben kell tartani a törvényességet, nem pedig megsérteni azt.
    Kérem, önök igazolják magukat!
    A kopasz nem, de a kisebb termetű rendőr megmutatta a jelvényszámát. Béla felírta.

    Már épp megtalálta a megfelelő telefonszámot, amikor a kopasz rendőr elkezdte rángatni a vállát és alatta a széket.
    Olyan nagy erővel rántotta, hogy Hortobágyi székestül felborult. Hanyatt esett.
    Remegés, iszonyatos félelem lett úrrá rajta, hiszen idegei már előtte is pattanásig feszültek.
    Felugrott, menekülni akart a szobából.
    Ezek nagyon megvernek most, villant tudatába a felismerés.

    Béla csekélyszámú rokonságából kettő magas, kettő alacsonyabb rangú rendőrtiszt, egy jogász, egy katonatiszt. Csak a maradék négy unokatestvére nem védi valamiképp az állampolgárok jogait, testi épséget és a hazáját.
    Mondta is a terrorelhárító unokabátyja régebben, miközben átnyújtott egy névjegykártyát:
    – Ha valami gáz van a taxiban, a húzós pesti éjszakában, hívd ezt a számot! – öt perc alatt ott leszünk, és levadásszuk a rosszfiúkat.

    Most viszont úgy néz ki, egy rendőrőrmester és egy törzsőrmester őt vadássza le a semmiért.
    Hacsak… féltékenységében az asszony… hacsak ő nem ígért valamit a két fogdmegnek.
    – Mindenesetre a szobából menekülni kell! – döntött ijedtében.

    Az adrenalinszint emelkedésének köszönhetően csökkent álmossága. Menekülési ösztöne segített elmozogni a két rendőr elől, akik – főleg a kopasz – ütésekkel próbálták leteríteni.
    Végül beterelték a szoba – ajtótól távolabbi – hátsó részébe, ahol a kopasz vadul tovább csépelte a gyomrát és bordáit.
    Béla megfeszítette izmait. Erős olvasószemüvegén keresztül kinagyítva figyelte a rendőr eltorzult arcát. Látta a szemében: ez az ember ölni is képes lenne.

    Kiszabadította magát, rohant volna az udvarra, de felbuktatták, vagy elesett valamiben.
    A két fogdmeg ráugrott, leteperték, fejét a keményfa parkettába verték. Minden leütésnél szitkokat zúdítottak rá:
    – Nem engedelmeskedünk a rendőrnek? Ellenszegülünk? Visszapofázunk! Majd megmutatom én! A fogdában fogsz rohadni te mocsok!

    Miután a fejét – a rajtalévő szemüveggel együtt – véresre verték, kezét hátrabilincselték, és a hátát kezdték megdolgozni.
    Könyökkel verték a bordáit, lapockáját, derekát, vesetájékát. Gerincét is érte néhány ütés.

    Bélának ez végtelen hosszú kínszenvedésnek tűnt. Gyakorlatilag azonban lezajlott öt-hat perc alatt.

    < ... Tovább »
    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2091 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2014-08-18 | Hozzászólások (0)


    Kórház, mentőHortobágyi Bélát kilökdösték a konyhába – és vitték volna tovább a ház előtt álló kis, civil kinézetű autóhoz –, amikor nehezen lélegezve megszólalt:

    – Szobapapucsban? Így fogok gyalog visszajönni?
    A felesége tuszkolta:
    – Jól van az, menjél már!
    Végül valahogy csak belebújt edzőcipőjébe az előszobában. Közben végigcsorgatta vérrel az egész konyhát.

    A kopasz rendőr vezetett. Inkább azonban hajtott, mint egy vadállat. Még mindig erősen szuszogott a verés közbeni komoly erőfeszítéstől.
    A fekvőrendőröket igyekezett kikerülni, ám a kis autót így is rendesen odavágta, amikor 60-70-es tempóval, féloldalasan ráhajtott valamelyikre.
    Menetközben kihangosító nélkül, kézből telefonált valakinek:
    – Mindjárt bevisszük, legyen ott a mentős!
    Béla egyből értette, úgy alakul ez, mint a filmekben, – a komálós mentős legyen ott, aki majd bizonygatja a bíróságon: nem volt – dehogy volt – semmilyen sérülés.

    Hortobágyit a két intézkedő rendőr vezette le a fogdába. Elvették tőle az egyetlen értékét, a cipőfűzőjét. Erről akkurátusan aláírattak vele egy hivatalos papírt.
    A kopasz megfenyegette: még nagyobb baja lesz, ha nem mondja be a személyi adatait. Béla türelmesen elmondott mindent, bár egyre jobban kezdett fájni a bordája és a hasa.

    Ezután ugyanazok a rendőrök bevitték egy ablaktalan, falmelletti priccsekkel bútorozott helyiségbe, és rázárták az ajtót.
    Gyorsan megjött a mentő. A személyzet nevetve lépett a zárkába, és vidáman kóstolgatták:
    – Úgy hallottam, nagy pofánk volt! Nem bírtunk magunkkal? Biztos igazunk is volt! – mondogatta a húszas évei elején járó szemüveges, rossz kinézetű mentőápolónő.
    Hadd nézzem, mi baja van!
    – Aki így áll a munkájához, az ne vizsgáljon engem! – motyogta Béla undorral.
    – Ahogy gondolja, el is mehetünk! – beírjuk, hogy nem működött együtt velünk, és semmilyen látható sérülése nem volt.

    Béla szabadidőruhájának felső részén nyomokat hagyott lecsurgott vére, és arcára is rászáradt az orrából megeredt vörös kis patak. Orrnyerge zebracsíkos volt a szemüvegtől. Kb. annyi csík volt rajta, ahányszor fejét belevágták a padlóba. A rávert bilincs megvágta a csuklóját, az is eléggé szembetűnő nyomokat hagyott,

    Mindez persze mit sem számított. Ahogy jött, úgy vonult el vidáman a mentős kommandó.

    Néhány perc múlva azonban az egyik ápoló visszajött, és kioktatta Bélát:
    – Nem kellett volna így beszélni a „doktornővel” faszikám, mert megharagítottad nagyon! Lesheted, mikor jövünk mi vissza, akárhogy nyavalyogsz!
    Hortobágyi erre csak annyit mondott:
    – Ja-ja, nem érdekes. Egyébként én pedig Dr. Úr vagyok.
    Az ápoló búcsúzóul mutatott egy laza középső ujjast, és bevágta a vasajtót.
    Kívülről csattant a retesz, majd kis vihorászás után csend lett a folyosón.

    Béla hanyatt feküdt, de húzódott a hasa, ezért oldalt fordult. Így azonban a bordája fájt, nyilallott. Végül felhúzta térdeit – és úgy feküdt hanyatt –, ez a póz járt legkevésbé szenvedéssel.
    Egy óra múlva azonban már nagyon megerősödtek vesetáji, és bordakörnyéki fájdalmai. Rohamszerű vizelési ingere keletkezett, de nem tudott vizelni sem, amikor hosszas dörömbölés után kiengedték WC-re.
    Mondta a fogdaőrnek, hogy gond lesz ebből, mert lakásán megverték, és jogtalanul tartják fogva minden indok nélkül.

    Két óra elteltével már üvöltött a fájdalomtól, és rúgta a falat. Ekkor jött be egy hadnagy, aki rákiabált:
    – Viselkedjen már úgy, mint egy felnőtt ember!
    Béla csak azt nyöszörögte:
    – Hívjanak végre egy korrekt mentőt, és vigyenek orvoshoz! – amint viszont kiengednek, feljelentem a két rendőrt, aki megvert.

    A nagy sokára kiérkezett két új mentős rendesen megvizsgálta, és azután ott várakozott a fogdafolyosón több mint másfél órán keresztül. Addig ment a tanakodás a rendőrök közt, hogy mi is legyen.
    Délután négy körül vitték el végre a helyi rendelőintézet sebészetére
    Elszállításakor a kopasz odanyomta az orrát majdnem a Béla fejéhez és úgy sziszegte:
    Még jobban megszívatlak wazze! – ha a kezem közé kerülsz.
    – Majd találkozunk a Katonai Bíróságon, ez a verés sokba fog kerülni magának! – válaszolta erőtlenül Béla.
    – Egy szar, egy senki vagy! – ordította utána a rendőr.

    Bélát a sebészorvos gyorsan továbbküldte a mentősökkel az ügyeletes (?) ambulanciára.
    Úton a kórházba vigasztalta a két mentős:
    – Nem egyedi eset az ilyen, gyakran megesik, hogy a válást tervező nők így taníttatják férjüket móresre. Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.
    Béla csak hümmögött.
    – Az én feleségem el akar válni? Megveret?
    Engem úgy engedtek el a rendőrségről is, hogy holnap délben tanúként meghallgatnak mindkettőnket a bántalmazás ügyében.
    – Nem lesz abból a meghallgatásból semmi holnap, addigra elsikálja a nagy kopasz állat. - higgyen nekünk, mi már ismerjük a forgatókönyvet.

    A kórház forgalma tényleg úgy nézett ki, mint ahogy azt egy TV sorozatban látta. Tízpercenként hoztak valamilyen ambuláns ellátásra szorult beteget. Érdekes figurák, különös pózokban feküdtek, ücsörögtek vizsgálatra várva.
    A nagyon súlyos eseteket egyből betolták a vizsgálóba. Néha behunyták az egyszerű törést szenvedett idősebb emberek a szemüket, és a gyerekeket elfordították a felnőttek, amikor mellettük vittek el egy véres, vagy hiányzó végtagú sérültet.

    – Hol van az én problémám ehhez? – tette fel magának a kérdést Béla. Egyben vagyok, és úgy érzem, nincs óriási baj.
    Kicsit szégyellte is magát megtört ábrázata miatt.
    – Mi lenne velem, ha leszakadt volna a lábam, esetleg meglőttek volna?

    Négy órát várt, mire sorra került.
    A vizsgáló orvos leteremtette, amikor bordanyomkodás közben feljajdult. Kapkodva megvizsgálta, és a röntgenbe küldte.
    A röntgenben, fekve készítettek felvételeket. Senki sem segített a törzsét emelgetni. Amikor az asszisztens már harmadjára rontotta el a felvételt – hiába erőlködött –, sehogy sem tudta felemelni a felsőtestét, hogy ismét alája kerüljön a tárgylemez.
    Megvizsgálták ultrahanggal a hasát, veséjét is. Mosolyogva vigasztalta egy jópofa orvosnő:
    'Nincs nagy gáz uram, biztos megmarad.”

    Béla visszabicegett a sebészorvoshoz a látleletekért. Megjegyezte:
    – Maga egy vicces ember, – ugye doki? Most értem már, amit nyomkodás közben mondott:
    „Ne jajgasson itt nekem! – akit a fogdából hoznak, annál úgysincs más, csak a fájdalom.”

    Bélánál nem volt egy villamosjegyre való pénz sem. Bár valószínűsítették, talán 3-4 óra múlva mentővel hazaviszik, ő inkább nekivágott gyalog az útnak a VII. kerületből. Elég volt ennyi megaláztatás mára. Végre otthon szeretett volna lenni biztonságban.
    Tényleg – otthon…? Biztonságban?
    Máshová viszont nem mehetett.

    A Rottenbiller utcában kiállt a zebra szélére, hogyha jön egy taxi, akkor azt biztosan le tudja inteni, mivel egyre nehezebben mozgott.
    Murphy törvénye a taxisokra is vonatkozik. Míg várakozott, kigondolta ennek a helyzetre illő eseti formáját – miszerint:
    Ha taxis vagy, akkor napokig keringhetsz a városban anélkül, hogy leintenének. Ám, ha neked van szükséged véletlenül egy taxira, akkor viszont egyetlenegy sem jár arra.

    Bélának oda kellett figyelnie, lehetőleg csapattag taxist vegyen észre. Az talán megbízik benne, és hazaviszi úgy, hogy nincs nála pénz.
    Végre jött egy dobókockás – meg is állt, nem ment rendelésre. Csak nagynehezen tudott beülni. A tőle valamivel idősebb sofőr furcsállotta is, milyen bénán adja elő.

    – Szeva kolléga! – kezdte megnyerően monológját, hogy megszerezze a taxis bizalmát, amikor végre befészkelődött előre. Én is itt dolgozom, ennél a cégnél, csak most történt egy kis balesetem.
    Tudom hihetetlen, amit mondok: elaludtam délelőtt a számítógépnél, és a feleségem két rendőrrel ébresztetett, akik jól megdolgozták a bordáimat.
    – Megvertek?
    – Elég rendesen, azért mozgok ilyen szakaszosan.

    – Huhhh… ahhh! – jajdult fel Béla. Lassabban vedd már a kátyúkat! – mert nem akarom összecsinálni magam legközelebbinél.
    – Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet! – kért elnézést az idős taxis.

    Béla hazaérve a kapuban várakozott, hogy felesége beengedje, de az asszony csak kidobta a kulcsot a kerítésen. Oda sem ment a kapuhoz. Látszott a viselkedésén, semmi lelkiismeretfurdalása sincsen, sőt még neki áll följebb.
    – Fasza - nyögte, le sem tudok hajolni. Végül azonban szinte bűvészmutatvánnyal összeszedte a kulcscsomót a földről, és beballagott a garázsig. Kivette brifkóját a taxijából, visszacammogott, és kiköhögte a viteldíjat.
    – Na, még csak ez hiányzott! – gondolkodott hangosan.
    – Nem kell az apró, hagyjad már! – ellenkezett a taxis. Látszott rajta a megkönnyebbülés, amikor meglátta az ezreseket. Mégsem rezsibe jött ki Dél-Pestre.
    Azok után persze, hogy egyes utasok milyen rafkósan kerülik ki a fizetést a fuvar végén, meg is értette Béla, hiszen találkozott már ő is jó néhány trükkös arcnélkülivel.


    (folyt. köv.)
    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2027 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2014-08-18 | Hozzászólások (0)

    BordasérülésHortobágyi nem is ment be a lakásba, hanem leült a garázsban az ablak elé a magas székre.
    Kinézett a kertre. A fűnyíró ugyanúgy ott árválkodott letekert kábellel az udvar közepén, ahogy tíz órája hagyta.
    Semmi jobbat nem tudott kitalálni – elhatározta, felhívja Napvirágot és elmeséli, milyen meglepő fordulatot vett sorsa, miután délelőtt befejezték a telefonbeszélgetést.

    Napvirág még mindig a rózsadombi üzlet belsőépítészeti munkálataival volt elfoglalva. Az elég rossz térerő ellenére belehallatszott a telefonba, ahogy az asztalos kalapált és hangoskodott.

    – Itt nem tudok beszélni, visszahívlak – mondta, és le is tette a telefont.

    – Nem alkalmas neki gondolta Béla. Igaza is van, mindjárt tíz óra. Miért is zavarom én ilyenkor?

    Hortobágyi megborzongott a sötét csendben. A gondolatok, mint gyorsított felvételen az áprilisi felhők, úgy rohangáltak a fejében.
    Anyja jutott eszébe. Nemsokára névnapja lenne. Ki kell mennie a temetőbe, ha majd jobban érzi magát.
    Nagymamája és kishúga közös síremléke vidéken… Elhatározta, azt is rendbe fogja tenni. Megdőlt rajta a kereszt, megsüllyedt a keret is.
    Megsimogatta a műanyag urnát a satupadon.
    – Apám… apám, gondoltad volna ezt még reggel? – megvert, becsukott a két kakastollas gyerek. Engem, akinek semmiféle dolga sem lehetett volna a rendőrséggel.

    Hirtelen megrándult, a telefon fülsértő hangja megijesztette. Napvirág hívta vissza.

    – Na, most kijöttem az üzlet elé, itt van térerő rendesen.
    Béla részletesen elmesélte a napközben történt, veréssel és bezárással végződött affért. Napvirág alig akart hinni a fülének, de aztán lehiggadva megbeszélték a másnapi teendőket. Hortobágyi úgy érezte, mintha az asszonyt más dolog is aggasztaná.

    Benn a házban senki sem köszönt rá, nem is várta. A gyereket sem érdekelte mi lett vele. Leült csendben a számítógép elé. Megnyitotta a szokásos irodalmi oldalt, és nézte a betűket. Nem értett semmit, nem találta jelentőségét a szavaknak, összekuszálódtak a mondatok.

    Így ült ott éjfélig. Ekkor elhatározta megpróbál aludni, lefekszik. A fürdőszobában jó ideig eltartott, amíg levetkőzött, ám a kádba nagy igyekezete ellenére sem tudott bemászni. Tartott tőle, hogy elesik, és utána nem lesz ereje felkelni. Megmosdott, fogat mosott, és fel akart menni a lépcsőn a tetőtérbe.
    Harmadik nekirugaszkodásra sem sikerült. Ekkor megnézte, miként tudna aludni a dolgozószobában.

    A kis dolgozóban lévő heverőn, volt mindenféle csetresz, még talán háromnapos uzsonnamaradvány is. A felesége azt használta lomtárnak. Az asszony és a gyerek, ha láttak valamiféle szabad, vízszintes felületet, akkor azt egy nap alatt telepakolták. Gondolt már arra régebben is, hogy az Archimédeszi mondás: "Adjatok egy pontot, ahol megálljak, és a Földet kimozdítom", rájuk valahogy úgy értelmezhető: „Adjatok egy vízszintes felületet, és mi azt rögtön telepakoljuk lommal”.

    Visszament a lépcsőhöz, mert a heverő rendbetétele reménytelen küzdelemnek látszott ilyen állapotban. Így inkább újra a mászást választotta.
    Négykézláb, felváltva oldalt és hasmánt kúszott egy erős negyedóráig, mire felért. Felesége hallotta az erőlködését, de nem segített neki, ki se nézett a szobából.

    A lefekvés sem sikerült egyszerűen. Közérzete az ágyban sem lett sokkal jobb. Testsúlya nyomta a bordáit, de a megfordulás olyan fájdalmakat okozott, hogy nem sűrűn próbálkozott.
    Valószínűleg aludt azért két-három órát rövid részletekben.

    Másnap Napvirág elvitte a rendőrségre, ahová délre megidézték tanúnak. Nem volt öröm beszállni a kocsiba utasként sem. Egyre erősebb fájdalmakat érzett a felsőtestében. Bedagadtak a bordaközi porcok, megduzzadtak a sérült izmok, kezdtek jelentősen elszíneződni a vérömlenyek, és égtek a beszorult idegek.

    A rendőrségen azzal fogadták:
    – A tanúmeghallgatás okafogyottá vált. – hazamehet.
    – Okafogyottá? – dünnyögte. Ezt mondták a mentősök is tegnap: „Majd a kopasz rendőr elsikálja a dolgot.”
    Mivel okafogyottá vált a tanúkénti meghallgatásom, úgy szeretnék panaszt tenni bántalmazás, és jogtalan fogvatartás miatt – ha már beszenvedtem magam ilyen állapotban –, felelte halkan Béla.

    Az ügyeletes tiszthelyettes felvette a jegyzőkönyvet. Egyáltalán nem csodálkozott, nem volt meglepve a hallottaktól.

    Szerdán Napvirág elvitte egy olyan rendelőintézetbe, ahol volt álló röntgen, és rendesen, fájdalommentesen megvizsgálták. Bordatörést nem diagnosztizáltak, csak az orrcsont törése volt egyértelműen kivehető.
    Napvirág segített Bélának mindenben. Háziorvosához is ő fuvarozta.

    Betegállományba került május 14-ig, tehát majd egy hónapra vették fel összesen.
    A teljes gyógyulás mégis hat hetet vett igénybe, annak ellenére, hogy Napvirág kenőcsökkel kente, tapaszokkal ragasztotta, és gyakran meggyúrta, masszírozta a hátát.

    Béla alighogy fizikailag helyrejött, megkapta az első idézést május 24-re, a Nyomozó Ügyészség Belgrád rakparti épületébe.
    Éjszakás taxisként régóta állt az épülettel szemben. Onnan dolgozott ugyanis már nyolc éve, mert aránylag jó volt azon a helyen a rádióadás. Ismerős volt a környezet, amikor 10:30-kor megállt a Fővám téri parkolóban.

    Elég sokat kellett várni az ügyészre, de végre elmondhatta a történteket. A vizsgáló meglepődött, amikor mesélt neki hobbijáról, az írásról, verselésről, és hogy épp eközben érte az álom, ami a bonyodalmakat elindította.
    Az ügyész – aki külsőre ügyvédbarátjára emlékeztette – megemlítette, a rendőrök állítása szerint, részeg volt, és trágárul beszélt. Béla elmondta, amíg a két verset írta a garázsban, tényleg megivott két üveg sört. A trágár beszéd viszont nem az ő műfaja. Valószínűleg össze akarják mosni más esetekkel, amikor bűncselekmények, komolyabb balhék helyszínén jártak el térfigyelőszolgálatban. Nem is érti, miért ezt a két ifjonc járőrt küldték ki felesége rafinált, családi problémát sejtető – ám könnyedén kreálhatott – bejelentésére.
    Az ügyész megjegyezte: Nem mintha lenne jelentősége annak, hogy otthonában valaki megiszik néhány italt. Ilyenkor sem lehet a rendőrnek az illetőt bántalmazni, személyes szabadságában indokolatlanul korlátozni.

    Még közvetlen az eset után, amikor Kunnak elmesélte hogyan járt, az ügyvéd felajánlotta: átnyergel büntetőügyekre, feljár majd Pestre, és képviseli a hatóságok előtt.
    – Nem győz majd fizetni végül a rendőrség. – bizonygatta.
    Béla úgy gondolta jobb, ha ő képviseli sértettként magát, mert nem bízott barátja "természetfeletti" képességeiben, ráadásul az ilyen hirtelen szakterületváltásokban, átnyergelésben sem hitt.
    – Egy ász eldobva. – mondta csak úgy magában – a költő-ügyvédzseni passz. Ekkor mosolyodott el az eset óta először.
    Később sem kapott használható tanácsot cimborájától, valahogy mindig másra terelődött a szó.
    A második ász (a "tábornok" rokon) szóba sem került az ügyészségen, a vizsgálat folyamán.
    Maradt az egyetlen meghúzható nyerőlap: az igazság.

    A nyár úgy telt el, hogy néha-néha behívták az ügyészségre pontosítások, kiegészítések jegyzőkönyvbevétele végett. Ilyen alkalmakkor – általában – találkozott a két rendőrrel, akik méregették, de már korántsem látszottak fenyegetőnek és gúnyosnak.

    Hortobágyiné tanúkénti meghallgatásakor is felolvasták azt a jogszabályt, miszerint senki sem köteles vallani maga, valamint közeli hozzátartozója ellen. Az asszony ezt olyan sajátosan értelmezte, hogy nem is tett semmiféle vallomást.
    Ebből a helyzetből pottyant váratlanul, akár derült égből súlyos bikacsök: Bélát mikulásnapi
    meglepetésként beidézték az ügyészségre – mint gyanúsítottat, „a hatóság félrevezetésének vétsége” miatt.


    (folyt. köv.)

     

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2012 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2014-08-18 | Hozzászólások (0)

    Jogi csűrés-csavarásHortobágyi Béla szokásos délutáni gyógyteájában megállt a kanál, miközben olvasta az ügyész levelét, aki beidézte, mint gyanúba kevert személyt. Ránézett az aláírásra: Dr. Csete Ferenc. Ő valószínűleg egy új vizsgáló, egy újabb felfogással, döbbent rá.
    Feleségétől rögtön meg is kérdezte:
    – Mit mondtál az ügyészségen, ami miatt így megvádoltak?
    – Elegem van az egészből, nem akarok többet bemenni az ügyészségre, és bíróságra sem akarok járkálni. Nem érek én erre rá! – csattant fel az asszony.
    – Ezen előbb kellett volna elgondolkodnod, még mielőtt rendőrt hívtál rám! – válaszolta letörten Béla.
    – Egyébként nem mondtam semmit, nem is tettem tanúvallomást – felelte szemlátomást idegesen Hortobágyiné.
    – Nem volt elég, hogy megverettél a rendőrökkel, még börtönbe is akarsz juttatni?
    Talán, el kellett volna mondani, hogy mi történt valójában, akkor a rendőrök állítása állna szemben az én bejelentésemmel és a te tanúvallomásoddal. Így azonban, tényleg olyan, mintha ti hárman lennétek ellenem. Mivel te nem tettél vallomást, úgy értelmezhették, hogy a rendőrök állításaival értesz egyet. Ezért vádoltak meg. Beindult a gépezet, aminek a kapcsológombját te nyomtad meg. Halad most már minden a saját útján.
    – Nekem azt mondta a nő az ügyészségen, hogyha nem szeretnék, akkor nem kell vallomást tennem.
    – Akkor te azt rendesen félreértetted, vagy rosszul fogalmazott az illető, mert csak akkor nem kell vallomást tenned, ha az rám nézve terhelő lehetne. Vagy pedig, ha végleg el akarsz intézni, és azt szeretnéd, hogy – panasztételemből eredően – még a végén én kerüljek itt is alulra.
    Majd jól bekasztliznak, aztán itt maradsz a nagy házban egyedül a gyerekkel.
    Eladni nem tudod, a rezsibe pedig belebuksz. Végül állami gondozásba veszik a lányunkat. Szép kilátások – nemde?
    – Mégis, mit kellene akkor szerinted csinálnom? – rettent meg Hortobágyiné a felvázolt lehetőségtől.
    – Én úgy gondolom, ha nem akarsz még nagyobb rosszat a családnak, akkor írj le mindent ahogy történt, és küldd el a Bátori nevű ügyésznek, aki a rendőrök elleni nyomozást folytatja.

    Miután az asszony tanúvallomása levélben beérkezett, Dr. Bátori József beidézte mindkettőjüket az új fejlemények miatt.
    Az ügyész meglepetten olvasta a másik idézésben, hogy mi is az a „hatóság félrevezetése”.
    – Ilyen vétség már nem létezik – mondta. Ez valami félreértés lehet.
    – Jó kis félreértés. – kezdett megkönnyebbülni Béla.
    – Valószínűleg hivatalos személy elleni erőszakot akart írni a kolléga – jegyezte meg egykedvűen Bátori.
    – Egyre szívderítőbb. – borult el Hortobágyi tekintete. Ezt miből gondolja?
    – Ez következik az anyagból, mivel a rendőrök említenek olyat is, hogy ellenszegülés közben maga fojtogatta az egyiküket.
    – Hogy én… fojtogattam?
    – Igen, ezt vallották, bár szerintem ez életszerűtlen, és nincs is benne a jelentésükben sem.
    A rendőrségi dokumentációban az szerepel, hogy magát személyazonosság igazolásának megtagadása miatt állították elő, és tartották fogva öt órán keresztül.

    Béla nem tudott megnyugodni, egyre az járt eszében: csöbörből vödörbe került. Nemsemmi ellentámadás… Hatósági személy elleni erőszak. Egyre felemelőbb.
    Valószínűleg így vágnak vissza a rutinos védőügyvédekkel megtámogatott rendőrök. Az is lehet, hogy ez már egy bejáratott formula.

    Hortobágyi december 13-án, 12 órára volt beidézve Dr. Csete Ferenc ügyészhez.
    Az ügyész fiatalabb volt kollégájánál, aki eddig vizsgálta az ügyet. Megkérdezte, hogy akar-e vallomást tenni, szeretne-e az előzőleg vallottakból valamit visszavonni. Béla nem akarta semelyik régebbi kijelentését sem visszavonni.

    Kezdődött elölről minden. El kellett mesélni a történteket elejétől a végig. Az új ügyész főleg arra volt kíváncsi, hogyan is alakult az a röpke epizód, amikor az egyik bútorelembe kapaszkodva próbált menekülni fekvő helyzetéből a kopasz rendőr, Labanc Lajos ütései elől.
    Béla elmondta, ahogy valójában történt:
    – Labanc akkor épp dühödten ütött. Kiszabadítottam az egyik kezem, és elkaptam a szekrény colos bútorlapját, megpróbáltam fekvő helyzetből felhúzni magam. Ekkor kiáltott rám Varró törzsőrmester, hogy engedjem el a szekrényt. Valószínűleg mellettem térdelt, és én fölötte nyúltam át. Még arra is emlékszem, hogy elnézést kértem tőle, és visszavettem a kezem. Ezután nyomták rám hátulról a bilincset.
    Ezidőtájt már szinte semmit sem láttam, mert összerepedezett a rajtam lévő olvasószemüvegem, az izzadság pedig marta a fejleütéseknél többször is megsérült szemem.


    Az ügyész felolvasta a jegyzőkönyvbe vett vallomást, amit Béla jóváhagyólag aláírt.
    Megkérdezte, hogy akar-e élni a gyanúsítás elleni panasszal. Hortobágyi nagyon is akart.
    Dr. Csete udvariasan megkérte fáradjon kolléganője irodájába, aki elvégzi a szükséges teendőket.

    A hölgy lefényképezte Bélát több oldalról. Tenyér, valamint ujjlenyomatokat vett tőle. Csak később hallott erre egy műszót: rabosítás – lehervasztó a hangzása…
    Béla maga alatt volt ennek tudata nélkül is. Alig értette, amikor az ügyész búcsúzóul még hozzátette:
    – Majd a Fővárosi Főügyészség dönt a gyanúsítás elleni panasza ügyében.

    Élete jelentősen megváltozott ezután. A kezdeti reménység, hogy igazát leli, teljesen szertefoszlott. Morózus, lehangolt, teljesen depresszív lett. Nem tudott aludni, pedig eléggé jó alvó volt régebben. Elkeseredett. Feleségével még annyit sem beszéltek, mint előtte.

    Amikor megkapta a Főügyészség levelét, amiben elutasították panaszát, és megalapozottnak találták a gyanúsítást, teljesen kiborult.
    Eszébe jutott, hogy a felesége az események utáni nap mit mondott, amikor kérdőre vonta:
    – Mik azok a sérülések a bejárati ajtó kitekintő ablakán? (Vagyis, hogy a régi, felsliccelt ablakkilincs tengelyt láthatóan valaki babrálta kívülről.) Vádlón mondta az asszony szemébe:
    – Azt valaki utólag tekerte el csavarhúzóval kívülről, miután – benyúlva – ráfordította a kulcsot.
    Felesége flegmatikusan csak annyit mondott:
    – Semmit sem tudsz bizonyítani, mi hárman vagyunk.

    – Szóval így állok – gondolta át Béla: egyedül, fél lábbal a börtönben, és néhány nap múlva karácsony.



    (folyt. köv.)

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2004 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2014-08-18 | Hozzászólások (0)

    KERESÉS
    STATISZTIKA


    PORTÁLTAGOK: 87
    KOMMENTEK: 430
    FÓRUM: 4/9
    FOTÓK: 36
    OLVASNIVALÓ: 306
    HÍREK: 57
    LETÖLTÉSEK: 4
    PUBLICISZTIKA: 18
    VÁLOGATÁSOK: 21
    VIDEÓK: 6

    Születésnapok:

    FRISS KOMMENTEK
    A sokat látott retró Kalef... A régmúlt emlékei elevenednek fel olvasva versedet

    Nagy tudású alkotó volt. Sugárzott belőle a műszaki ember racionalizmusa és logi

    Mindegy, hogy milyen irányból hatnak ránk a szélsőséges eszmék, eltompítják a jó

    A piacgazdaság szabályozó funkciója csak egy nagy humbug olyan környezetben, aho

    Köszi Misu. Ötös pacsi!

    Igyekszik a versenyző. Ötös pacsi!

    ÜZENŐFAL
    VIDEÓK
    00:01:54

    Czinege László: Karácsonyi szonett

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 2
    • Helyezés: 5.0
    00:04:46

    Czinege László: kéjpillanat

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 1
    • Helyezés: 4.0
    00:03:14

    Elszívás

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 3
    • Helyezés: 0.0
    HANGOSVERSEK
    [2013-06-18][Hangosversek]
    Becsülj akkor... (4)
    [2013-09-21][Hangosversek]
    Őszi éj Pesten (1)
    [2014-08-27][Hangosversek]
    Mintha kézenfekvő lenne (1)
    [2022-02-15][Hangosversek]
    Czinege László: Húsz év kánikula (0)
    ARCHÍVUM
    CÍMKEFELHŐ
    Copyright

    Irodalom Online

    © 2023