fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak tompa zsongás,
s megszelídül, mire ideér
a hangszórókból bömbölő
sláger-montázs...
jó így veled -
heverni zsibbadtan a
ránk zuhant kánikulában,
minden gondot lerázni,
mint apró bogarat,
csak hallgatni, csendben
bámulni a leveleken áttűnő eget,
és szőni szép terveket,
hogy egyszer majd
nem lopni kell boldog perceket,
és minden nap lehet így -
feküdni egymás mellett
kéz a kézben veled.
Mindemellett néhány kilométerre az otthonunktól dúl a felelőtlenség. Valójában nem történt meg Lőrinci és Zagyvaszántó határában az eternitgyár rekultivációja, sunyít az állam, és lapít Pató Pál is. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: „Ej, ráérünk arra még!”
Petőfi Sándor: Pató Pál úr (Pest, 1847. november.)
Az illetékeseknek az a jó, ha minél kevesebb a nyugdíjas. Úgy vélik, ők maguk kivételek, nekik nem ártanak a gyilkos azbesztszálak. A szegény településeken sajnos minden harmadik-negyedik ház azbesztpalás. (A Google műholdképeken, igen jól látható.) A lerobbant, régi üzemcsarnokok, elhagyott mezőgazdasági épületek is jórészt hullámpala fedésűek. Az ócska azbesztpala kerítések úgyszintén háborítatlanul porladoznak környezetünkben.
