Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.
Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.
Az ajtót becsaptam
magam mögött
kilincsen bőrcafat lóg
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt
a ki-nem-mondott szó
pedig örömmel
öltöztem valósnak hitt maskarába
álmomban bútorokat tologattunk
de az ébredés rutin
eszkábált pallón inog
az értelmetlen öntudat
nem tudok dönteni
rajtam áll mi lesz
akarok-e veled ugrani.
tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
mint folyó görgette, gömbölyű kavicsok,
eltéve régi cipős dobozba, fiók mélyire,
ők őrzik a folyó minden álmát,
tűnt idők sodrását,
többet érnek, mint hiú csillagok,
kik fényüket csak lopják,
s ha megfogod - ócska kiégett salakok .
tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
hogy majd egyszer elmegyünk
a nagymamádhoz,
viszünk virágot, köszönünk -
ő megigazítja surc kötényén a felhőfodrot,
ránk mosolyog, és a nappal ölel,
törölve szemét szellő kezivel.
hogy majd egyszer elviszel a régi helyekre,
s horgászunk keszegre,
sétálunk a Tisza parton,
kéz a kézben, míg ránk dől az alkony.
hogy valahol lesz egy kis ház, virágos kert,
otthon színű csendből nevelt. ... Tovább »
A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.
A dűlő pora békésen szuszogott, derekán a tegnap nyomai már alig látszódtak. Csuszkák fakopáncsoztak a lombosban, kőhajintásnyira egy haragoszöld bokron veszekedő verébrajtól. Az utat szegélyező öreg akácok koronáikkal szélesen nyújtóztak, a reggel különös levegőjét szimatolták. A közeli falu kutyái fanyalogva hallgatták a kakasok reggeli köszöntőit.
– Adjon az Isten jó reggelt! – szólt ébresztőt párnájára tápászkodva az öreg Máté. – Ideje göncöt váltani! Miska szomszéd fazékba való Gyurija is rég elóbégatta magát, hogy az íz enné el a csőrit!
Nelli csendesen morgolódott, mígnem elakadt a gondolatban. Mire ez a nagy sietség, a kapa megvárja őket, meg különben is, alig pislog még a reggel.
Hamar megigazgatta az ágyat az öreg felől is, a szamárfészket, ahogy ő
... Tovább »
Üdvözöllek Téged, ki jelenedben éppen ezeket a sorokat olvasod.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez a történet egy üzenet a jövőből. Az Utolsó Háború után veszi kezdetét, amelynek látszólag mindössze egyetlen ember túlélője van félig gépként, mert tudata egy cyborg testébe került átültetésre. Vajon miképp élhette túl, és mért pont ő a háborút?
A válasz még csak a kezdet.
A Menedékben él egy összetett személyiségű, állandóan lebegő és pulzáló, gömb formájú fénylénnyel. Honnan jött, és ki ez a lény? Sem ő, sem az ember nem emlékszik múltjára, mintha csak most kezdődött volna az életük, ám mindketten érzik, hogy közel sem ez az igazság.
A legfőbb kérdés mégis az, miképp kapcsolódhat össze egy látszólag kitalált történet a jeleneddel, számodra, ki továbbra is ezeket a sorokat olvasod. Ígérem válaszra lelsz l
... Tovább »
Gyönyörű esténk van. Csillagok tökéletesen láthatóak a tiszta égbolton, ahogy a repülőből kipillant a sok utas gyönyörködve. Jozef kicsit mélyebben nézi a csillagokat. Elmélyült gondolataiban. Egy üzleti útról tér haza Varsóba. Egy átlagos harminc éves elegáns öltözködésű, ápolt, zöld szemű és rövid barna hajú férfi. Ahogy nézi a csillagokat a borostás arcát dörzsöli, mint aki a világ gondjain gondolkozik. A nyugodt utazást robbanás hangja szakítja meg. A gép elkezd zuhanni. Bemondják hogy kényszerleszállást hajtanak végre, figyelmeztetve a biztonságos óvintézkedésekre. Nagy a káosz. A folyamatos rázkódáshoz csatlakoznak a sikolyok. Az utasok kétségbeesettek. Próbálják nyugtatni magukat. A gépnek nem sikerült leszállnia, így belezuhan a talajba darabokra esve.
Jozef úgy ébred mintha rémálma lett volna, de hisz így is történt. Ruhája hasonló volt mint az
... Tovább »
Az alkati kérdés ott hatol a sértés, A férj felől a szerelem féltés. Gyilkost szül mert nem ért a szóból, Halálnak halálával él és nem kér a jóból. Ez a modern kapcsolat egy parancsolat, Nézi a hajad meg a bakancsodat, Ha a szerelem már nem kenyerem, Az asszonyt verem ez látszik a gyereken. Mert elveszett az empátia, De megmenthet egy Isteni telepátia.
Nyisd már ki a szemed ember, Tegyél egy jót egyszer-egyszer. Mentsd meg a világot önmagadtól, Szeress légy boldog és szakadj el a múltadtól.
A fegyver, a kard, a bokszer, a kés, Az ágyad mellett nagyon kevés. Félsz mindentől és van rá okod, De mindenért a rendszert okolod. A becsület egy szép vegyület, Ha elnyomod ott nem véd a feszület. Jézus sír csak a kereszten, Mert kezedben a tű de a tető fedetlen. Omlik a vakolat de követed a divatokat, A negyedig válás teszi tö
... Tovább »
Füsttől fekete az égbolt,
Körbeölel minket a láng.
Ülj le közénk, jó atyánk!
Mesélj nekünk, milyen volt a múlt,
Mikor a régi hősök elvesztek,
És emlékük végleg megfakult.
Az örökségem tovább adom,
Elveszek majd én is,
Most még hallgatom.
Egy pillanat nem hosszú idő,
Kialszik a láng,
De bölcsesség pénzért nem vehető.
Egyszer élek, egyszer élsz,
Elvész a vágy, elvész a pénz!
Odaát olyan vagy, mint bárki más,
Egy mezítelen, isteni alkotás.
Elvész a tűz, elvész a láng,
Erről mesélt nékünk jó atyánk:
Nem lesz többé folytatás,
Emlékünk nem volt más, mint látomás!
Mit rejt az est, a szép’, a jót,
csak álmokat, nem zord valót,
és színeket, mitől ború
a porba hull. Nincs háború,
se félelem, hisz egyre jár
az értelem. Míg színre vált
a várt csoda, a két kezem
csak tétova. Mesés delej
a lelkemen erembe fűt,
és lángra gyúl. Csodás etűd
nem álom ez, Tiéd s enyém:
világ-szonett, megélt regény.
reggeli olajban kisütve széled ropogósra barnult.
alakod az elfolyás pillanatában szilárdult meg.
belsőd sárgán remegett, tetején vékony réteg, síkos késem alatt kiontotta folyékony lényét.
puha voltál, ahogy ott hevertél előttem a lapostányéron.
megehettelek volna, de csak az a kép villant fel előttem, ahogy héjadat megtörve beleütöttelek a sokat látott sertésszagú serpenyőbe.
áradtál benne, átlátszó tested tetején kis szigetként hullámzott a kerekded sárga remegés. fehérré sültél át a kezem alatt, elvettem tiszta színedet, mert éhes voltam.
s most mégsem kellesz.
finoman tovább szeletellek, míg beleveszel a tányérba, s még vársz, amíg magamat is odadarabolom kicsi hagymakarikákként.
egyek maradunk egymás ízében.
Egy megfázás margójára szántam, aztán kiradíroztam, és most itt, hogy más is szórakozhasson a történteken.
Állok a buszmegben, fél hét van, a járgány késik. Esett öt centis hó, és a sárgaság juszt se jön. Topogok, tartok tőle, nem éri el a háromnegyed hetes helyi járatot. Bejött…
Megrázom magam, jön valamelyik kollegina, és egy-kettő kint leszek, tán pár percet, ha csúszok.
Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.
Én, kérem, ártatlan vagyok, és úgy, de úgy igyekeztem!
